Blackphoenix 
Bizonyára mindenki, aki facebook-ra jár, belefutott már legalább egy szabadulós játék címszó alatt megjelenő hirdetésbe. Nekem is régi vágyam volt már, hogy részt vehessek egy ilyenen, és erre néhány hete sort is kerítettem, méghozzá egy lánybúcsú keretében.
Ez az igen emlékezetes délután az óbudai Pacsirta utcában kezdődött. Én érkeztem elsőnek a találkahelyre, de nem kellett sokat várnom, amíg a többiek is befutottak. Maradandó élmény volt belebújni a hátsó udvaron a csajos egyenpólóba, amelyen az állt, hogy Püspöklila Sámán (mindenki hasonlóan hangzatos, randomszerűen kiosztott nevet kapott, a menyasszony például Fukszia Lovagra keresztelődött át). Ezután fejest ugrottunk az élő szerepjátékhoz hasonlatos történetbe, amelyet az örömhúg alkotott meg. Első lépés a Varázserdőből, vagyis a fent nevezett szabadulós játékból való kikeveredés volt (a sztori szerint ráadásul némi szilvapárlat túladagolást követően).
A játékot szervező srác valószínűleg jót mulatott rajtunk, amikor beléptünk a házba, majd ismertette a szabályokat. Igen hamar szétválasztott minket két csoportra, majd sok szerencsét kívánt, és magunkra hagyott bennünket a tucatnyi titok és kicsiny lakat szobájában. Nem lövöm le a poént azzal kapcsolatban, hogy mi volt a kerettörténet vagy a pontos feladatunk. Elég annyi, hogy nyitott szemmel kell járni és minden egyes apróságra odafigyelni, mert még a legjelentéktelenebbnek tűnő dolgok sem véletlenül kerültek oda, ahová! Emellett nagy szükség van a csapatmunkára is. Természetesen amikor éppen holtpontra jutottunk, és nagyon szerencsétlenkedtünk, kaptunk némi külső segítséget. A kijutás végül is félsiker volt; a mi csapatunk másodpercekkel azelőtt nyitotta ki a szoba ajtaját, hogy a hátralévő időt jelző stopperóra megszólalt volna, ám a másik csapattal újraegyesülve szenvedtünk még egy kicsit az utolsó akadály leküzdésével.
Azonban így is szuperül szórakoztunk, és valószínűleg nem ez volt az utolsó szabadulós játék, amiben részt vettünk. Ahogyan nem az volt az utolsó helyszín azon a napon, amelyről érdemes írni…
