Anon Anon 
Nem véletlenül időzítette a Scolar kiadó az ünnepi könyvhétre Erlend Loe Fvonk című regényének magyarországi bemutatóját, hisz ilyenkor sokkal nagyobb figyelem övezi az új könyveket. Kedvezményesebb áron lehet hozzájutni a kiszemelt példányokhoz, és aki már olvasta a norvég szerző 2006-ban magyarul is megjelent Doppler című remekét, az alig várta már, hogy a szerző megint valami sajátságosan abszurd történettel lepjen meg bennünket.
Főszereplőnk, Fvonk egy igazán szerencsétlen alak. Önhibáján kívül belekeveredett a Mozogj és Kocogj! Egyesület gyanús ügyleteibe, ami botrányos véget ért. De ez még hagyján. Fvonk folyamatosan retteg a kulturálatlanságtól és a terhes nőktől. Olyan szigorúak a terhesek, egyből észreveszik, ha ő – mármint Fvonk – nincs jó passzban, megfigyelik a lakását is, és úgy ahogy van: szörnyűek. Nincs hová menekülni előlük. Barátnője otthagyta, a kislánya pedig kutyákkal társalog, egész pontosan kutyatolmács szeretne lenni. Fvonk visszatérne a munka világába, de nincs mersze visszamenni a Testnevelési Főiskolára (ahol még a Mozogj és Kocogj! Egyesület előtt dolgozott). Egyik nap egy nadrágkosztümös nő keresi fel a lakásán, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlattal lepje meg Fvonkot. Valami magas rangú egyén ki szeretné bérelni a földszinti lakását – természetesen irreálisan magas áron – hogy kicsit nyugiban legyen. Túlhajszolt életvitel, idegösszeroppanás-közeli állapot, miegymás. Tudjuk, hogy megy ez. Hősünk nemsokára rájön: a bérlő nem más, mint Norvégia miniszterelnöke. „Anyám!” – gondolja. Na, ezt aztán fel kéne valahogy dolgozni, de nincs rá idő, mert Jens valamelyik este kopogtat, ráadásul haverkodni akar. Kiderül, hogy mindketten szorult helyzetben vannak, bár egészen másfélében, de a közösen eltöltött idő kellemesen telik, és hamarosan barátság szövődik a két idegen között.
Erlend Loe a könyvet 2011-ben írta, azután, hogy az a felfoghatatlan borzalom történt Norvégiában. Egy bizonyos Breivik nevű neonáci állat több mint hetven embert – többnyire diákot – mészárolt le Ütoya szigetén. Jens Stoltenberg volt akkor Norvégia miniszterelnöke. A történet szerint Jens többek között ezt a katasztrófát sem volt képes feldolgozni, és szíve szerint betegszabadságra menne. Pechére ezt a trükköt már alkalmazta egy korábbi miniszterelnök, mikor kimerültségre hivatkozva így menekült el a problémák elől. A helyzet annyira abszurd, hogy bizonyos helyeken teljességgel elképzelhetetlen lenne. Mondjuk ki: képtelenség. Gondoljunk csak bele, ha Magyarországon csöngetne be hozzánk valamelyik kedves politikusunk, ugyan melyikünk nem küldené el a jó francba? Na ugye… Úgy látszik, Norvégiában kicsit más a helyzet (no meg az életszínvonal). Jens egy szimpatikus pofa, aki ugyanolyan kétségbeesettnek érzi magát, mint Fvonk. Igaz barát kevés van, tartja a mondás, és a két főszereplő híján van a valódi, mély kapcsolatoknak. Idővel egyre többet megtudnak egymásról, túráznak, sőt Jens még Budapestre is magával viszi Fvonkot egy kormányfőknek tartott konferenciára. Ki gondolná, hogy Norvégia miniszterelnöke valóságos hisztirohamot kap, mikor rájön, hogy nem találkozhat a budapesti állatkertben sem egy bizonyos állattal, amit már oly régóta szeretne megnézni magának? Mi az, hogy itt nincs oroszlán-tigris hibrid? Felháborító.
Aki olvasta már Loe korábbi könyveit, az egészen biztosan nem fog csalódni ebben sem. Ugyanarra a pofátlan, néhol már morbiditásba hajló skandináv humorra számíthatunk, ami eddig is olvasók tömegeit vette le a lábáról. Úgy tűnik, hogy a norvég, a dán, vagy a svéd íróknak, filmeseknek tényleg érzékük van ahhoz, hogy véresen komoly dolgokról is úgy beszéljenek, hogy mi érezzük magunkat hülyén attól, hogy nevetünk, amikor sírnunk kéne. Komolytalannak tűnő regény ez, de ha kicsit jobban elmerülünk benne, kiderül, hogy Erlend Loe nagyon fontos dolgokról próbál beszélni nekünk. Hogyan lehetünk igazán önmagunk? Hol vehetjük le az álarcot, amit mindenféle ostoba konvenciók kényszerítenek ránk? Csak akkor vagyunk képesek felszabadultak lenni, ha lélekben gyermekek maradunk? A tanulság talán az, hogy nem szabad túl komolyan venni önmagunkat, és a világot, amelyben élünk. Ha mindennel csak stresszeljük magunkat, egyszerűen megőrülünk. Netán még meg is halunk. Erlend Loe egyébként nem csak a regényírásban jeleskedik. 2009-ben Észak (Nord) c. filmjéért (melynek ő írta a forgatókönyvét) Budapesten átvehette a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Országos Diákzsűri fődíját és a Hullámtörők díjat. A szerző többször járt már hazánkban, legutóbb a Vegyesbolti csendes napok (Stille dager i Mixing Part, 2009) c. könyvének a bemutatóján találkozhattunk vele a Toldi moziban.
