Eszter 
Tegnapelőtt, december 27-én volt 117 éve, hogy Berlinben megszületett Marlene Dietrich, a világhírű német-amerikai filmsztár, akinek varázsa és szexuális kisugárzása mindenkit megbabonázott, sőt még ma is megbabonáz. A színésznőként és énekesnőként egyaránt ismert és imádott díva a húszas-harmincas évek szexszimbóluma volt, a férfiak, s a nők pedig egytől egyig megvesztek érte. Róla mesélek most nektek, és az egyik leghíresebb filmjét, A kék angyalt (Der Blaue Engel, 1930) ajánlom.
Marlene Dietrich porosz rendőrtiszti családban született 1901-ben Berlinben. Zenei tanulmányokat folytatott, előbb Weimarban, majd Berlinben. Hegedűművésznek készült, ám a húszas évek elején Max Reinhardttól megkapta első színpadi szerepét, amelyet több kisebb szerep követett drámákban és zenés revükben. Berlin első világháború utáni kabarévilágában gyorsan körülrajongott színésznő lett: férfiöltönyös eleganciája mindenkinek szemet szúrt, s mindkét nem köreiben szép számmal akadtak imádói. „Filmben, zenében és színpadon egyaránt felcsillantotta ígéretes tehetségét, ám filmszínészi arculata csak akkor alakult ki, amikor Josef von Sternberg fölkérte Lola szerepére A kék angyal című UFA-Paramount koprodukcióban.” Sternberg ösztönző filmkészítői attitűdje, valamint a férfiak szexuális megalázkodását hidegen semmibe vevő végzet asszonya karakter megformálása meghozta Dietrich számára a nemzetközi hírnevet, és megvetette a Dietrich-legenda alapjait.
A kék angyal sikere után a színésznő két új filmre kötött szerződést a Paramount Picturesszel, és még 1930-ban Sternberg pártfogoltjaként Hollywoodba ment, ahol „a Paramount reklámgépezete az MGM Greta Garbójának csábító európai vetélytársát találta meg benne”. A kék angyal és a vele egy évben bemutatott Marokkó (Morocco, 1930) remekül megalapozta Dietrich népszerűségét az Egyesült Államokban, s a következő öt évben itt készült – egy kivétellel Sternberggel forgatott – filmjei csak erősítették a pozícióját. „A sztárból sugárzó kábító erotika tette egyedivé a Sternberg–Dietrich-filmeket”, amelyek a titokzatos, érzéki nő szerepében mutatták a dívát, aki minden alkalommal térdre kényszerítette a vonzerejétől megszédült és megzavarodott férfiakat. Dietrich viharos gyorsasággal hódította meg Hollywoodot: a közönség odavolt érte, a Marokkó hősnőjének megformálásáért pedig Oscar-díjra jelölték, ám Sternberggel készített filmjei idővel egyre csak veszítettek népszerűségükből. Sternberg és Dietrich mozgóképei különleges fantáziavilágba repítik a nézőt, és ez a világ tele van perverzitással, illetve furcsasággal, ami mind jobban és jobban zavarta a nézőket és a kritikusokat. A kudarcot végül Sternberg nyakába varrták, akinek fel is mondott a stúdió.
Bár a harmincas években azt híresztelték, hogy Sternberg varázslói hatalma szükséges Marlene Dietrich tündökléséhez, a színésznő képes volt a saját magáról kialakult képet tüzetesen megvizsgálni, és olyannyira tudatosan kezdte azt formálni, hogy még filmjei világításába és kosztümjei kinézetébe is beleszólt – azt szokták mondani, hogy Travis Banton jelmeztervezővel való együttműködése a hollywoodi divattervezés magasiskolájának példája. Mindennek köszönhetően Sternberg „elvesztése” után is képes volt megőrizni filmsztári ragyogását, ám más rendezőkkel készült filmalkotásaira már nem mindig volt jellemző ugyanaz a kihívó csáberő, kifinomultság és szexuális kétértelműség, amiből a Sternberg-filmek megalkották a páratlan és rejtélyes Dietrich-figurát.
A harmincas években azonban történt még valami! Dietrich 1936-ban elutasította Joseph Goebbels felkérését, aki azt akarta, hogy a színésznő Németországban forgasson. A magas díjazás mellett Dietrich szabad kezet kapott volna a forgatókönyvek és munkatársak kiválasztásában, de ő nem kívánt élni az ajánlattal. Az 1939-es évben felvette az amerikai állampolgárságot, 1944–45-ben – már amerikaiként – háborús kötvényeket árult, majd a katonáknak műsorokat szervező United Service Organisations (USO) turnéjain vett részt. „Az európai fronton legendásan gyönyörű lábai közé fogott fűrészlapból hangokat kicsalva szórakoztatta a katonákat.”
A második világháború után gyakran dolgozott tehetséges rendezőkkel – Alfred Hitchcock, Fritz Lang, Billy Wilder –, de csak mérsékelt sikert ért el. Azokban a szerepekben volt a legjobb, amelyeket a Sternberg által is gyakran hangsúlyozott távolságtartás és érzelemmentesség jellemzett: náciszimpatizáns énekesnőként Billy Wilder Külügyi szívügyek (A Foreign Affair, 1948) és Orson Welles A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958) című filmjében, amelyben életunt prostituáltként tűnt fel a vásznon. A hatvanas és hetvenes években csak kisebb szerepeket kapott, ám a világot járta „A világ legragyogóbb nagymamája” elnevezésű egyszemélyes műsorával, mindaddig, amíg a gyógyszerek, az alkohol és az öregedés fizikai következményei nem kényszerítették visszavonulásra. Élete utolsó évtizedét párizsi otthonában töltötte, s bár egész életében fotózták, időskorában nem engedte lefényképezni magát.
Marlene Dietrich életéről 2000-ben készült életrajzi film Marlene címmel; és bizony volt miről mesélni. A biszexuális színésznő szerelmi életéről – szeretői között voltak mások mellett a Kennedy-fivérek, Gary Cooper, Ernest Hemingway, Frank Sinatra és Ona Munson –, színészi pályafutásáról, társadalmi-politikai szerepvállalásáról, koncertjeiről és persze, szexuális kisugárzásáról, amely még 1992-es halála óta sem veszített fényéből. Amíg világ a világ, Marlene Dietrich lesz „a flegma díva”, aki hideg tekintetével, kifinomult eleganciájával és egyetlen mozdulatával is képes padlóra küldeni a férfiakat.
E kép kialakulásához nagyban hozzájárult A kék angyal című Sternberg-mű, amely a hangosfilm történetének egyik első jelentős sikere. A Henrich Mann regényéből készült film főhőse egy kisvárosi tanár, Immanuel Rath professzor, aki egy napon elkoboz néhány képet a tanítványaitól, amelyeken Lola, A kék angyal mulató táncosnője látható. Diákjai után nyomozva a professzor eljut a mulatóba, ahol rabul ejti Lola személye. Mintha megbabonázták volna: gondolkodás nélkül feleségül kéri a nőt és maga mögött hagy mindent azért, hogy Lolát szolgálhassa. Felesleges is többet mondanom: ha megnézitek a filmet, úgyis rájöttök, miért lett óriási sikere, ahogyan arra is, miért borult térdre (szinte) minden nő és férfi Marlene Dietrich lábai előtt…
Miért kötelező megnézni? Mert az első jelentős sikerű német hangosfilm, emellett pedig Joseph von Sternberg és Marlene Dietrich közös alkotó tevékenységének legfontosabb mérföldköve, amely olyan fantáziavilágba repít, ahol a femme fatale egy elegáns, törékeny, olykor öltönyös-kalapos nő, aki úgy tartja ujjai között a cigarettát, ahogy senki más.
Forrás: Oxford Filmenciklopédia/marlene.com
