Kötelező filmek – A spanyol föld (The Spanish Earth, 1937)

Mivel nemrégiben a bűnügyi film és a thriller műfaját egymásutáni cikkekben mutattam be, úgy éreztem: ennek fényében a legutóbbi, történelmi filmes írásom után muszáj a hozzá igen szorosan kapcsolódó propagandafilm műfajáról mesélnem nektek. Igen, tudom, most mindenkinek Hitler neve ugrott be, meg Az akarat diadala… Ám én nem ezt, hanem egy pozitív, pontosabban fogalmazva, jó ügyet szolgáló propagandafilmet, Joris Ivens A spanyol föld (The Spanish Earth, 1937) című mozgóképét teszem kötelezővé.

Előbb azonban nézzük, mi is az a propagandafilm! Szinte az egész 20. századot végigkísérő filmtípus – valójában sajátos reklámfilm –, melynek megrendelője többnyire valamely politikai szervezet, párt, állam, s melyben a film alkotója a megbízó ideológiájának, értékeinek népszerűsítését vállalja fel. Ebből következően a propagandafilmek dokumentumértéke, hitele, esztétikai minősége gyakran kétséges – gondoljunk csak az ’50-es évek „megrendezett”, a valóságos tényeket következetesen meghamisító magyar filmhíradóira vagy hazug, sematikus játékfilmjeire, melyek a társadalmat a munkásosztály pozitív hőseire, illetve a reakciós osztályellenesség „rossz embereire” osztották.

„A propagandafilm az erős pártállamokban – mint amilyen például az 1917 utáni Lenin, majd Sztálin vezette Szovjetunió, a hitleri Németország vagy az ’50-es évek Rákosi Mátyás által vezetett Magyarországa – a legjellemzőbb filmtípus. A pártállami diktatúrákban a filmgyártás is állami kézben összpontosult, s erős ideológiai kontroll alatt állt, feladata volt, hogy a tömegekkel elfogadtassa a vezető párt nézeteit.” A 1917 utáni Szovjetunióban agitkavonatok járták az országot, melyek a legszélesebb tömegeknek vetítették a forradalom eredményeit hirdető agitka (a propagandafilm jellegzetes szovjet válfaja, amely az 1917-es szovjet forradalom eredményeiről tudósított – a szerk.) filmeket. „A hitleri Németországban például a Propagandaminisztérium adott megbízást olyan filmek elkészítésére, mint Az örök zsidó (Der ewige Jude, 1940), a Lengyelországi hadjárat (1940), a Győzelem nyugaton (1941) – mindhármat Fritz Hippler rendezte –, mely filmek az antiszemitizmust próbálták igazolni, illetve a német hadigépezet erejét szuggerálták.” Maga Hitler kérte fel az 1934-es náci birodalmi pártnap megörökítésére Leni Riefenstahl rendezőt, s az elkészült dokumentumfilm – Az akarat diadala (Triumph des Willens, 1934), melyet a háború után Németországban betiltottak – a fasiszta eszmék leghatékonyabb propagálója lett.

A nyílt politikai küzdelmek – különösen a háborúk – mindig erős ösztönzői a propagandafilmek gyártásának; a második világháború alatt például minden hadviselő országban készültek ilyen típusú mozgóképek. És bár a propagandafilm kifejezéshez általában negatív érzelmeket társítunk, valójában készültek olyanok is, melyek jó ügyeket szolgáltak. „A ’30-as években zajló spanyol polgárháború például sok ismert filmest, újságírót, sőt írót késztetett arra, hogy részt vegyen olyan propagandafilmek elkészítésében, melyek a polgárháború áldozataival való szolidaritásra, segítségnyújtásra szólítják fel az embereket.” Ide sorolható Luis Buñuel és Pierre Unik Madrid (1936) című filmje, valamint Joris Ivens A spanyol föld című munkája.

A John Dos Passos és Ernest Hemingway aktív részvételével 1937-ben készült A spanyol föld mára emblematikus alkotássá vált. Nem véletlenül: érzékletes, hiteles és megrázó képet ad a spanyol polgárháborúról. Elkészítését az Amerikai Egyesült Államok Contemporary Historians nevet viselő csoportja támogatta, amelyet a köztársasággal szimpatizáló amerikai írók és hollywoodi körök hoztak létre. Egy korábbi változatban Orson Welles, a későbbi, szélesebb körben ismertté vált verzióban Ernest Hemingway volt a narrátor.

Elég nehéz szavakba önteni mindazt, amit A spanyol földben láthatunk, ezért én inkább meg sem teszem, csak azt mondom: nézzétek meg. Egyrészt azért, mert megláthatjátok a háború igazi arcát, másrészt pedig azért, mert rájöttök, hogy tényleg léteznek olyan propagandafilmek, melyeknek muszáj volt elkészülniük. Amelyek nem uszítanak, hanem – még annyi év távlatából is – felszólítanak: ne hidd el vakon, amit mutatnak és mondanak neked, mert könnyen lehet, hogy nem az az igazság!

Miért kötelező megnézni? Mert azon propagandafilmek egyike, amelyeket lehet úgy ajánlani, hogy közben nincs bűntudata az embernek. Olyan propagandafilm, melynek elkészítését nem a rossz szándék vezérelte, hanem az, hogy empátiát keltsen a nézőben.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára/A spanyol film a Franco-diktatúrában: Ideológia, propaganda és filmpolitika