Eszter 
Nem tudom, ki mondta – vagy hogy egyáltalán mondta-e valaha bárki is –, hogy azokról a dolgokról a legkönnyebb mesélni, amiket a legjobban szeretünk, de a lényeg ennyi: nincs igaza. Mostanra már körülbelül húsz perce ülök itt és próbálom mondatokba önteni, mi mindenért kötelező az a film, amelyet nem a csodás kivitelezés vagy a megkapó történet miatt ajánlok, hanem azért, mert egyszerűen szeretem. Azért teszek egy próbát: Takeshi Kitano tizedik, Bábok (Dolls, 2002) című filmje sajátos, megindító alkotás a halhatatlan szerelemről, olyan szépségbe burkolva, hogy arra nehezen lehetne megfelelő szavakat találni – abba is hagyom a keresést. Egészen biztos, hogy már vagy tíz a hatodikon szor három olyan filmet láttatok, melynek a szerelem volt a témája, a japán Kitano műve azonban ki fog lógni a sorból, ezt ígérem. És garanciát is vállalok!
A Bábok egy bunraku-előadással kezdődik. (A bunraku egy japán bábművészeti színház megnevezése.) A bábszínházi darab témája természetesen a szerelem, a bábok pedig hirtelen megelevenednek, és olyan hús-vér emberekké válnak, amilyenek mi is vagyunk. Szerelmesek is lesznek, hiszen erről szól ez a mese, ám Kitano ahelyett, hogy egyetlen pár történetét festené meg, rögtön hármat indít el. Matsumoto számára Sawako az a bizonyos nagy ő, de szülei nyomásába inkább a gazdag és befolyásos cégvezető lányát készül feleségül venni. A halálosan szerelmes Sawako összetörik a hír hallatán, és öngyilkosságot kísérel meg, ám nem jár sikerrel. Matsumoto épp az esküvő előtt értesül a lány állapotáról, így – fizikailag és lelkileg is – hozzáköti az életét és próbál jó társa lenni a rosszban, hiszen nekik tulajdonképpen már csak az maradt. A második történet főhőse egy idősödő jakuzavezér, aki fiatalon elhagyta kedvesét, s a nő, aki a szerelem múlhatatlanságáról tanúbizonyságot téve minden szombaton ebéddel várja őt a parkban. A harmadik epizód egy sikeres popsztár és rajongója kapcsolatát mutatja be, méghozzá akkor, mikor a siker már nincs sehol.
Kitano háromféle lehetőséget választ ki és alakít a halhatatlan szerelem metaforájává, s teszi ezt olyan egyszerűséggel, hogy néha már azt érezzük, nem is az adott történet a lényeg, hanem az, ahogyan elmeséli, s amit érzünk ezáltal. Mert hogy hatást kelt, az tagadhatatlan. Nincs bonyolult jellemábrázolás vagy éppen jellemfejlődés, egyszerű szereplőket látunk, egyszerű motivációkkal. Nem is figyelünk a színészi játékra vagy a kimondott szavakra, hiszen ezek nélkül is értjük mindazt, amit kell. A mérleg egyik oldalán a siker, az anyagi jólét, az elégedettség áll, a másikon pedig a szerelem, mely fájdalommal és lemondásokkal jár, hőseink mégis azt választják. Vagy inkább belekényszerülnek, hiszen a soha nem múló érzés itt nem festi rózsaszínre a vásznat. A Bábok tanulsága egyszerű: a szerelemnek ára van, méghozzá elég nagy. Ám Kitano még véletlenül sem akar didaktikus lenni, pusztán érzékeltet, metaforákban beszél, és földöntúli szépségű képekből építi fel az alkotást. Vivaldi Négy évszakja elevenedik meg álló- és mozgóképek formájában valahol távol a modern Japántól, az életnagyságú, érző bábok pedig átsétálnak időn és téren, hogy tolmácsolják azt a példázatot, mellyel a film szolgál.
Annyi mindent lehetne mondani a Bábokról, ki lehet emelni Katsumi Yanagishima operatőri munkáját, mely életre kelti a színpadon látott bábjátékot és a fantázia túlcsorduló képeit, Joe Hisaishi zenéjét vagy a színészek jelzésszerű játékát, illetve Kitano forgatókönyvének nagyszerű felépítését, ami finoman kapcsolja össze a három történetet, én azonban képtelen vagyok összeszedni minden gondolatomat erről a filmről. Mondjuk, ez nagyon jól bizonyítja, milyen nehezen emészthető alkotással van dolgunk – ezt viszont nem elrettentésként mondom, ugyanis nagyon kevés olyan szerelmes történet van, amely nem akar boldogan végződni, és nem akarja bizonygatni, hogy ha rátalálsz a szerelemre, akkor teljesen egyértelmű, hogy minden tökéletes. A Bábok épp azt mutatja meg, amit senki sem akar látni vagy tapasztalni, mégis sokakkal megtörténik.
Miért kötelező megnézni? Mert a Bábok ősi legendák hőseibe lehel életet, és a mai modern valóságba helyezi azt a megkerülhetetlen témát, mely mindaddig része lesz az életünknek, míg világ a világ.
