Kötelező filmek – Biciklitolvajok (Ladri di biciclette, 1948)

Biztos veletek is előfordult már, hogy elhagytátok a kulcsotokat, ráadásul épp akkor, mikor minimum órákat kellett várnotok valakire, aki a segítségetekre sietett, hogy bejussatok a lakásba. És mindez persze pont akkor történt, mikor égetően fontos dolgotok lett volna odabent. Vagy ha ez nem, akkor leöntöttétek magatokat kávéval az állásinterjú előtt (vagy közben), egy hatalmas tócsa mellett haladtatok el és lefröcskölt benneteket egy autó, rossz helyre küldtétek a véletlenül sem rossz helyre küldendő e-mailt, vagy épp onnan késtetek el, ahonnan nem szabadott volna. Ezek olyan apró, hétköznapi szerencsétlenségek, melyek akármelyikünket utolérhetik – akármennyire is igyekszünk kézben tartani mindent. Hogy miért jöttem ezekkel a példákkal? Nos, mert egy olyan filmes stílusirányzatot választottam, melynek alkotásai – így a Biciklitolvajok (Ladri di biciclette, 1948) is – a hétköznapi ember hétköznapi drámáját helyezik a középpontba.

Az olasz film 1940-es, 1950-es években kibontakozó, mozgalomszerű filmes stílusirányzata az olasz neorealizmus, mely jelentős fordulatot hozott a filmről való gondolkodás európai történetében. Kialakulásában nagy szerepe volt a vesztes háború okozta szenvedéseknek, az olasz fasizmus összeomlásának, valamint az ellenállási mozgalom eseményeinek. A művészek szabadulni akartak a fasizmus témáitól és az ideológiai kötöttségektől: szociális érzékenység, továbbá a nemzeti és kulturális identitás újradefiniálásának igénye jellemezte őket. „Nagy hatást gyakoroltak rájuk Balázs Béla írásai, a szovjet avantgárd alkotóinak elméleti munkái”, de mélyen érintette őket Szőts István Emberek a havason (1942) című, Velencében is bemutatott filmje, „valamint számos, a Bianco e Nero és a Cinema című olasz folyóiratok hasábjain megjelent tanulmány, Umberto Barbaro és Luigi Chiarini írásai. Az 1943-ban Barbaro által megfogalmazott neorealista kiáltvány szerint az olasz film új nemzedéke megelégelte a »naív és modoros konvenciókkal teli groteszk filmcsinálmányokat«, a Mussolini diktatúrája alatt felépített Cinecitta százszámra gyártott hazug »fehértelefonos« szalonvígjátékait.”

A neorealizmus kifejezést azonban nem Barbaro használta először, hanem Mario Serandrei vágó és forgatókönyvíró, aki Luchino Viscontihoz szóló levelében a Megszállottság (Ossessione, 1943) kapcsán írta le, mely a neorealizmus előhírnökének, sőt első darabjának tekinthető. Az új irányzat alkotói – többek között Roberto Rossellini, Luchino Visconti, Vittorio de Sica, Cesare Zavattini, Giuseppe de Santis, Pietro Germi, Luigi Zampa, Alberto Lattuada – „az olasz népélet hiteles képét tárják a nézők elé, érzelemgazdagon, mindig drámai erővel”. Az olasz neorealizmus képviselői nem stúdióban forgattak: előnyben részesítették a helyszíni felvételeket, a természetes fény használatát, emellett pedig az alsóbb osztályokra koncentráló történeteket és az amatőr színészeket. Filmjeiket kritikai szemlélet jellemzi, valamint az a fajta drámaiság, mely mutatja, hogy a filmkészítők valóban kimentek az utcára, hogy megleljék (és megmutathassák) a kortárs szociális problémákat.

A neorealizmus leggyakrabban felidézett, mára már klasszikussá vált remekműve – mely a Brüsszeli tizenkettőbe is bekerült – Vittorio de Sica Biciklitolvajok című alkotása, mely egy becsületes munkanélküli férfi drámai történetét meséli el. A film főszereplője Antonio, aki hosszú idő után végre munkát kap, az öröm azonban nem tart sokáig, valaki ugyanis rögtön az első napon ellopja legfontosabb munkaeszközét, a kerékpárját. Antonio viszont nem hagyja annyiban a dolgot, bejárja Rómát, hogy ráakadjon a tolvajra és a megélhetést biztosító biciklire. A Biciklitolvajok valóban egy hétköznapi emberre fókuszál, egy olyan személyre, aki számára a kerékpár elvesztése erkölcsi összeomláshoz vezet. A rendező a fájdalmat mintegy esztétikai élményként, maximális dokumentarizmussal, hitelességgel ragadja meg, szinte észre sem vesszük, hogy néhány jelenetet stúdióban rögzítettek.

Vittorio de Sica és alkotótársa, a forgatókönyíróként közreműködő Cesare Zavattini filmje nem egy fordulatos, cselekménydús történet, mégis: minden apró történés érzelmekkel telített. Az alkotók a neorelizmus eszköztárát felhasználva felhívják a néző figyelmét a látszólag jelentéktelen részletekre is, így láttatják meg vele a mindennapi létezés valós arcát, valós küzdelmeit. Antonio küzdelme igencsak hétköznapi: egy kerékpárt kell visszaszereznie – ez a történet azonban sokkal mélyebb ennél. Ha nem leli meg a biciklit, nem lesz munkája, s képtelen lesz eltartani a családját. Innen nézve az egyszerű probléma egycsapásra fájdalmas és mélyen emberi drámává válik. Olyanná, melyet látva rögtön elfelejtődik az elhagyott kulcs, a rossz címzettnek küldött levél vagy a kávéfolt emléke.

Miért kötelező megnézni? A megható és magával ragadó történetet figyelembe sem véve azért, mert az olasz neorealizmus egyik legszebb és legtöbbet emlegetett alkotása.