Eszter 
Nemrégiben megnéztem egy újabb olyan mai magyar filmet, melyre maga Szőts István is büszke lenne. Ezt felesleges is tovább ragozni, hiszen bizonyosan kiderült a lényeg: egy Szőts István-film következik. Méghozzá az Emberek a havason (1942), vagyis az 1945 előtti magyar film legnagyobb, legszebb alkotása.
A ’40-es évek magyar filmgyártását, átlépve a Meseautó (1934) sémájú vígjátékokon, a valósághűségre törekvő ábrázolásmód jellemezte. A realizmus Nyugat-Európa uralkodó stílusirányzata volt1930 és 1980 között, mely a negyvenes évek elején kezdett beszivárogni Magyarországra. A rendezők objektivitásra, illetve távolságtartásra törekedtek és igyekeztek minél pontosabb korrajzot alkotni. Ebben a korszakban „megnőtt a magyar filmszakma addig igencsak csekély szociális érzékenysége is”, melynek köszönhetően olyan őszinte alkotások születtek, mint az 1943-as És a vakok látnak, a Földindulás (1940) vagy A harmincadik (1942). Épp ebben az időszakban készült el Szőts István Emberek a havason című filmje, mely iskolapéldája a később Olaszországban kibontakozó neorealizmusnak.
Az 1912-ben született Szőts István látásmódját erőteljesen meghatározta Erdély, filmjeiben pedig a természethez közeli, földhöz ragaszkodó parasztember képe jelenik meg. Ez a kép azonban cseppet sem idilli, hanem őszinte – melynek az Emberek a havason esetén következménye is volt, hiszen azokat a részeket, amelyekben a parasztokat toprongyosnak, túlontúl szegénynek ábrázolta, végül ki kellett vágni. A film azonban teljes egészében (ez azt jelenti, hogy Szőts visszacsempészte bele a kivágatott részeket) szerepelt az 1942-es Velencei Filmfesztiválon, ahol díjat is kapott. Szőts István „Nyírő József erdélyi író A Krisztus-faragó ember című elbeszélése nyomán írta és rendezte meg első nagyjátékfilmjét”. A műnek nincs előzménye, hacsak nem tekintjük annak Szőts Kisfaludy Stróbl Zsigmond című rövidfilmjét. „Az Emberek a havason jeleneteiben magyar folklór és néphagyomány ötvöződik korszerűbb formai jegyekkel, egyéni stílussal. Balladai történetét balladai hangon meséli el. Kihagyásos szerkesztés jellemzi: realizmus egy mítikus-költői formanyelv szabad és tágas képi líráján átszűrve.”
Jöjjön is a történet, mely ezen alkotói keretbe ágyazva jelenik meg és úgy rántja vissza a nézőt 2017-ből ’42-be, hogy pislogni sincs ideje. Az erdélyi havasokban járunk: itt él Csutak Gergely székely favágó a feleségével, Annával és gyermekükkel, Gergővel. A kisfiú születése utáni boldogság azonban elég hamar szertefoszlik, mikor egy vállalkozó munkát ad a családfőnek, akit jó messzire küld dolgozni, hogy elcsábíthassa gyönyörű feleségét. Anna elmenekül, ez a döntése azonban végzetes következményekkel jár, Gergely pedig soha többé nem leli meg azt a harmóniát, amelyet a munka miatt maga mögött hagyott.
Szőts István filmje a magyar filmtörténet egyik, ha nem a legfontosabb alkotása: a rendező használja először a természet metaforikáját, melyet zenei motívumokkal ötvöz, nem utolsó sorban pedig olyan atmoszférát teremt, mely őszinte képet fest az 1942-es évek világáról.
Miért kötelező megnézni? Mert ezzel a művel jelent meg a neorealista törekvés a magyar filmben, és mert, ha megnézzük, megbizonyosodhatunk róla, hogy Szőts István a magyar filmtörténet első mai értelemben vett „alkotója”, aki úgy építette fel az Emberek a havason-t, mintha egy vaskos regényt írt volna.
Forrás: Oxford Filmenciklopédia
