Eszter 
1989.55.12 001
Akárcsak minden valamirevaló kurzusnak, a Kötelező filmek rovatnak is van egy úgynevezett tematikája, amiben mindenféle rangsorolás nélkül találhatóak azok a mozgóképes alkotások, amiket mindenképpen látni kell. Azzal most nem ijesztgetnék senkit, hogy milyen hosszú listáról van szó, – mert végeláthatatlan – a kiválasztás metódusát azonban elmesélem: félálomban, a reggeli kávét szürcsölve magam elé teszek egy cetlit és ráírom azt a három filmcímet, ami hirtelen beugrik, majd összehajtom a papírt. Este, mikor újra a fecni közelébe tévedek, felidézem, mi is olvasható rajta, s azt a filmet választom, amelyiknek a címe először eszembe jut. Jó, füllentettem, persze néha előfordul, hogy így teszek, jelen esetben viszont a döntés nem volt más, csak puszta intuíció.
Tulajdonképpen mindig igyekszem olyan alkotást választani, amit tényleg vétek lenne lehagyni a filmes bakancslistáról, s ha valami, akkor Fernand Léger 1924-es alkotása valóban ilyen. Igen, helyes a dátum, úgyhogy még jócskán a némafilm korában vagyunk, egy olyan művészeti korszakban, ahol az impresszionizmus és az avantgárd az úr. A nem filmes környezetből érkező alkotók (festők, írók, szobrászok) meg kívánták találni a választ arra a kérdésre, hogy a film miben különbözik más művészetektől, s miképpen tud többet nyújtani. Ennek hatására olyan mozgóképes alkotások születtek, melyeket muszáj kötelezőnek tekintenünk ahhoz, hogy ténylegesen megismerhessük a film bölcsőjét.
A francia avantgárd, s filmes irányzata, a Cinema pur (tiszta film) a húszas években született meg, olyan alkotókkal az élen, mint Jean Epstein, Abel Gance, Marcel L’Herbier vagy Germaine Dulac, akik igyekeztek kidolgozni a film saját, önálló törvényeit, hogy elszakítsák a színháztól és az irodalomtól. Hamar felfedezték a filmkép szuggesztív erejét: a vizuális esztétika különlegességét a fény-árnyék viszonyok érzékeltetésében, a tárgyak stilizációjában, s legfőképpen a ritmusban és a mozgásban látták, céljuk pedig nem kevesebb volt, minthogy megjelenítsék az elmondhatón túli gondolatokat, emóciókat.
A Cinema pur radikális fiataljai nemcsak, hogy teljes mellszélességgel támogatták ezt az új avantgárd irányzatot, hanem még ennél is tovább mentek és olyan kísérleti rövidfilmeket készítettek, melyekben a realitáson túli víziók játszották a főszerepet. Közéjük tartozott René Clair, Man Ray, illetve egy kubista festő, Fernand Léger, aki a Gépi balett (Ballet Mécanique, 1924) című alkotást jegyzi. A zene és a kép összhangja, a mozgókép optikai alapokra épülő tiszta ritmusa és az érzelmekre való hatás képessége rendkívüli előnyt élvezett ezekben az avantgárd filmekben, melyek közül az egyik legkiemelkedőbb az 1924-es Gépi balett – legalábbis nekem minduntalan ennek a képei kúsznak elő a tudatalattimból, mikor éppen azon gondolkodom, hogy „na, most egy igazán különleges kötelező filmet választok”, úgyhogy engedtem a kísértésnek. Léger kísérleti filmje az ismétlődő mozgásra, a magával ragadó, monoton ritmusra épül, egyfajta ritmikus tánc, amitől könnyen el lehet szédülni – és ezt komolyan mondom. A kísérleti film ugyanis egy igen különleges műfaj, hiszen olyan mozgóképes alkotást takar, ami a vizuális sűrítettség miatt könnyedén képes szédítő, sőt mi több, émelyítő lenni.
Fernand Léger tizenhat perces alkotása azonban még a viszonylag kevésbé szem-és fejfájdító kísérleti mozgóképek közé sorolható, melyben egyértelműen felfedezhető a montázs, a ritmus és a szüntelen mozgás egyeduralma, illetve mindezek mellett, s mindezek által az elmondhatón túli gondolat, emóció megjelenése. A Gépi balett egy olyan széteső világot mutat meg, melynek összekovácsolására csak egyetlen, elemi erő képes, ennek asszociációra bíró, apró jelzések által történő megjelenítése pedig rögtön indokolja is, miért Léger művét választottam a sok-sok korai kísérleti film közül.
Miért kötelező megnézni? Azért, mert a francia avantgárd filmművészet egyik legjelesebb darabja, ami Eisensteinre is rendkívüli hatást gyakorolt, egy olyan vizuális szimfónia, amitől úgy érezhetjük részegnek magunkat, hogy egyetlen kortyot sem ittunk.
