Eszter 
„Azt szeretném, ha a filmem megmutatná a mozinézőknek az én nemzedékem bonyolult és súlyos valóságát.” Így beszélt a Hamu és gyémánt (Popiol i diament, 1958) című alkotásáról Andrzej Wajda, a lengyel új hullám egyik vezető személyisége, aki tényleg képes volt arra, hogy nemzedéke valóságát és hazája történelmét hitelesen mutassa meg az embereknek. A sajátos tehetséggel és látásmóddal alkotó rendező, forgatókönyvíró ma, 2021. március 6-án lenne 95 éves. Most az ő életéről és életművéről – és azért egy kicsit a lengyel új hullámról is – mesélek nektek, s a Hamu és gyémánt című filmjét teszem kötelezővé – mert ez a mű mindennél többet mond arról, milyen bátor, kompromisszumot nem ismerő és kiváló filmalkotó is volt Andrzej Wajda.
A Suwałki városában, egy lovastiszt gyermekeként született Andrzej Wajda alig volt 13 éves, amikor a 1939-ben a németek megszállták Lengyelországot. Három évvel később csatlakozott az ellenállókhoz, az ország felszabadulása után pedig festészetet kezdett tanulni a krakkói képzőművészeti akadémián. Néhány évvel később, 1949-ben azonban úgy határozott: inkább rendező lesz. Felvételt is nyert a łódźi filmfőiskolára, ahol több rövidfilmet is készített, mire 1952-ben kézhez kapta a diplomáját. Aztán 1954-ben megrendezte A mi nemzedékünk (Pokolenie, 1955) című első nagyjátékfilmjét, amellyel rögtön díjat is nyert, és amelyet az a Csatorna (Kanal, 1957) című alkotás követett, melynek sikere nyomán Andrzej Wajda a lengyel új hullám – más néven lengyel iskola – egyik vezető alakjává vált.
De ha már itt tartunk: a lengyel filmtörténet egyik legfontosabb korszaka, vagyis a lengyel új hullám tulajdonképpen A mi nemzedékünk című filmmel indult. Ebben az ellenállási drámában a lengyel kultúrához, tradícióhoz való viszony játssza a legfontosabb szerepet, mely jól példázza a korszak filmkészítőinek legfőbb törekvését: eltávolodni a szocialista ideológiától, melyet az 1948-as, ’49-es években erőltettek rá a lengyel és az egész kelet-közép-európai filmművészetre. A lengyel új hullám alkotói – akik között feltűnt Andrzej Wajda, Andrzej Munk, Aleksander Ford és Jerzy Kawalerowicz – bátran szembehelyezkedtek a szocialista realizmussal, kezeik közül pedig számos szerzői film és remekbe szabott irodalmi adaptáció is kikerült. Az említett filmkészítők három irányvonal mentén indultak el – lengyel kultúrához, tradícióhoz való viszony; racionális, groteszk-ironikus; pszichológiai, egzisztencialista –, filmjeikben pedig előkerült a lengyel kultúrával, történelemmel való kapcsolat, a racionalizmus és az irónia, továbbá a lélektan, a pszichológia kérdése is.
Andrzej Wajda legszívesebben a történelem és a társadalom igazi arcát mutatta meg. Ezt tette a Hamu és gyémánt című alkotásával is, melyben Zbigniew Cybulski játssza a főhőst. A különleges karakterű színész a filmnek köszönhetően igazi sztárrá vált: nemzeti ikon és a kommunizmus alatt felnövő nemzedék hőse lett. Élete és 1967-ben bekövetkezett tragikus halála ihlette Andrzej Wajda Minden eladó (Wszystko na sprzedaz, 1968) című filmjét, amely amellett, hogy kiváló portré, alkotói és nemzedéki önvizsgálat is. E film után Andrzej Wajda visszatért a történelemhez, egész pontosan a második világháború utáni Lengyelország témájához, és elkészítette a Tájkép csata után (Krajobraz po bitwie, 1970) című filmet. De a történelmi téma kapcsán meg kell említeni a napóleoni háborúk idején játszódó A légió (Popioly, 1965), valamint a gyermekek keresztes hadjáratát felidéző A paradicsom kapui (La croisade maudite, 1968) című filmeket is, amelyekkel igazán mélyre ásott.
Az 1960-as években bekövetkezett politikai enyhülés időleges nyugalma mindezek mellett olyan bájos filmeket is életre hívott, mint az Ártatlan varázslók (Niewinni czarodzieje, 1960) és a többekkel közösen készített Húszévesek szerelme (L’amour ŕ vingt ans, 1962). A ’70-es években azonban visszarendeződött a politikai terep, melynek nyomán útnak indult a Szolidaritási mozgalom. Andrzej Wajda ekkor sem húzódott a háttérbe: hallatta a hangját a politikában és a nemzeti ellenállás fontos alakja lett az X Filmstúdió vezetőjeként, továbbá olyan filmek rendezőjeként, mint A márványember (Czlowiek z marmuru, 1977), az Érzéstelenítés nélkül (Bez znieczulenia, 1979) és A vasember (Czlowiek z zelaza, 1981), amelyet Lengyelország sztálinista múltjának és neosztálinista jelenének kompromisszumok nélküli, kegyetlenül őszinte bemutatása miatt betiltott a hatalom. E filmeket követően, a nyolcvanas években Andrzej Wajda sok időt töltött Nyugaton, „álemigrációban”, az „1989-ben a Szolidaritási mozgalom által hatalomra juttatott kormány idején azonban a szenátus tagjává választották, elismerve ezzel a négy évtizeden át a nemzeti politikai és a művészi életben kifejtett tevékenységét”. Andrzej Wajda életművéért Oscar-díjat is kapott.
Fantasztikus, tényleg fantasztikus műveinek sorából én a Hamu és gyémántot teszem most kötelezővé – egyrészt azért, mert az egyetemen is az, másrészt pedig azért, mert ha megnézitek ezt a filmet, azonnal meg akartok nézni még minimum két-három másik Wajda-filmet is, aztán egyszer csak azon kapjátok majd magatokat, hogy megnéztétek mindet, ami beszerezhető. Velem legalábbis így történt. Másodéves egyetemista voltam, mikor beszippantott Andrzej Wajda művészete, és minél több filmjét láttam, annál inkább azt éreztem: egy kicsit tényleg belelátok az ő nemzedékébe, továbbá Lengyelország történelmébe.
A történelmi múltba kalauzol a Hamu és gyémánt, amelynek cselekménye 1945. május 8-án, a Győzelem napján indul. Főszereplőnk Maciek, aki nem ünnepel. Egy merénylet végrehajtására készül: meg kell ölnie egy megyei kommunista vezetőt. A célpont azonban nincs ott a kijelölt helyen és időpontban. A feladatot viszont teljesíteni kell, így Maciek egy szállodában tölti az idejét, és amíg az áldozatra vár, elgondolkodik azon, milyen életre vágyik. Az 1958-as film egy súlyos történelmi dilemmát mutat be, s benne Andrzej Wajda művészként és emberként is arról elmélkedik, miképpen lehet túllépni a háborún és a sztálinizmuson.
Miért kötelező megnézni? Mert a lengyel új hullám, valamint a lengyel és az egyetemes filmtörténet egyik legfontosabb és megkerülhetetlen alkotása, amely a történelemről mesélve a máról is beszél.
Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Film- és médiafogalmak kisszótára/Európai filmtörténet kurzus anyaga
