Kötelező filmek – Idióták (Idioterne, 1998)

Tulajdonképpen nem lenne muszáj írnom erről a filmről, hiszen volt már szó a Dogma-mozgalomról és vele Thomas Vinterberg, valamint Lars von Trier munkásságáról, de akárhányszor kinyitom a jegyzetfüzetem, belefutok és mindig ott motoszkál a fejemben, hogy „azért én mégiscsak megosztom veletek azt a kötelező filmet, amelyhez tökéletesen passzol a tizennyolcas karika és amely olyannyira mély nyomot hagy az emberben, hogy azt lehetetlen kitörölni”. Hiszen én is újra és újra belebotlom, olyankor pedig nem hagy nyugodni. Szóval most egy kőkemény filmet ajánlok, ez pedig az Idióták (Idioterne, 1998).

Mint azt tudjuk (ha mégsem vagy csak nem emlékeztek, kattintsatok ide), Lars von Trier egyik kezdeményezője volt a Dogma-mozgalomnak, melynek második filmje pedig épp a dokumentarista hűséggel forgatott Idióták, aminek történetére a furcsa nem elég találó kifejezés. A főhős Karen, aki egy étteremben ülve kiszúr egy társaságot: van a segítő és vele több szellemileg sérült felnőtt. Eddig semmi különös nincs a dologban, ám lassan kiderül, hogy ez a társaság egy kommuna, melynek tagjai az idiotizmus rejtett értékeit kutatják. Vagyis az „idióták” csoportja olyan embereket rejt magában, akik egészségesek, nyilvános helyeken viszont úgy viselkednek, mintha szellemileg sérültek lennének. Ebbe a csoportba kerül bele Karen, aki bár kezdetben csak külső szemlélő, később részesévé válik a „játéknak”.

Hogy egy pillanatra elrugaszkodjunk a meghökkentő történettől: azért is különleges ez a film, mert ez Lars von Trier egyetlen olyan alkotása, mely szem előtt tartja a Dogma-mozgalom értékeit, elvárásait és követi a kiáltványban megfogalmazottakat. Tehát valóban vajmi kevés mesterségesség van benne; amatőr színészek páratlan játékát láthatjuk, megírt dialógusaikat pedig rendezői instrukciók és megszakítások nélkül vették fel – és ez igenis érződik a filmen, épp ez járul hozzá ahhoz, hogy ne felejtsük el egykönnyen.

És akkor vissza a történethez. A film témája a társadalom és a másik (a más) kérdése. Mit tud kezdeni a társadalom a másikkal? Hogyan viszonyul hozzá? E kérdéseket leplezetlenül teszi fel az Idióták és arra sem rest, hogy különféle válaszokat adjon. Azonnali és nagyon őszinte visszajelzés, hogy az első, éttermi jelenetben Karen az egyetlen, aki képes megszólítani a másikat – aki nem csupán figyel, hanem tesz is egy lépést felé. De ki a másik? Minden elnyomott, társadalom által kirekesztett – nő, bevándorló, más etnikumú vagy más szexuális identitással bíró, ne adj’ isten beteg, fogyatékkal élő – személy, vagyis „mindenki az 1.80 magas, fehér bőrű, sportos, nyugati, felső középosztálybeli, jól kereső férfit kivéve”. Egy polgári társadalom kirekesztő fikciója jelenik meg a filmben, mely ráveszi a nézőt, hogy kívülről tekintsen magára és a másikhoz való viszonyára. Az Idióták egy olyan kommunát mutat be, melynek tagjai nem tudnak, és nem is akarnak azonosulni a mainstream társadalom gyakorlataival, elfogadott értékeivel, normáival. Szembe is fordulnak mindezekkel és sajátos, némiképp visszatetsző példát állítanak elénk arról, mit is kezd a társadalmat annak kirekesztő mechanizmusai miatt ostorozó egyén a másikkal. Hogy ki meddig képes elmenni ebben a kísérletezésben, azt nézzétek meg ti magatok – tény, hogy nem lesz leányálom vagy zászlós menet, de megéri.

Miért kötelező megnézni? Egyrészt modern klasszikus, másrészt a Dogma-mozgalom egyik alapköve, de a legfőbb ok: valamilyen különös oknál fogva ez a film képes az embert nyitottabbá tenni. Szóval ezért.