Kötelező filmek – A kaland (L’Avventura, 1960)

„A filmalkotás maga az élet. Legalábbis nekem” – vallotta Michelangelo Antonioni. Filmjei pedig túl is nőttek rajta, hiszen egytől egyig örök életre készültek. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon hasonló gondolattal – ha nem ugyanezzel – indítottam anno a Nagyításról (Blow-Up, 1966) szóló cikkemet, ez azonban nem véletlen. Antonioni ugyanis valóban örök érvényű filmeket készített. Olyanokat, melyek tényleg bármilyen korban, bármilyen képernyőn megállják a helyüket. Most A kalandot (L’Avventura, 1960) ajánlom. Hogy miért? Mert az én szívemhez mind közül ez áll a legközelebb. És mert Antonioni fittyet hányt arra, mit szól majd a Cannes-i filmfesztivál közönsége ahhoz, hogy a filmben nem varrja el a szálakat. Nem törődött a botránnyal (ami egyébként volt is), helyette inkább arra koncentrált, hogy olyan mozgóképet készítsen, melyet nem elég nézni, figyelni is kell.

A kaland az akkor negyvenhat éves rendező hatodik játékfilmje volt. Női főszereplőnek az addig ismeretlen Monica Vittit választotta. A színésznő feltűnik Antonioni következő filmjében, Az éjszakában (La notte, 1960) is, s megint csak ő a főszereplője a Napfogyatkozás (L’Eclisse, 1962) című filmnek, illetve a Vörös sivatagnak (Il deserto rosso, 1964). Az intelligens és élénk, a neurózis határán álló (a Vörös sivatagban pedig idegösszeomlást kapó) Vitti-figura határozza meg a hatvanas évek elejének e filmcsoportját, melyre a képi gazdagság jellemző. Az említett filmek a modern világban uralkodó erkölcsi zűrzavarról szólnak – így A kaland is.

A történet kulcsszereplője Anna, aki meghívja barátnőjét, Claudiát egy tengeri nyaralásra. A Szicília felé tartó jachton rajtuk kívül még Anna vőlegénye, Sandro és egy ismerős pár, Giulia és Corrado pihennek. Egyik nap azonban Anna eltűnik. Kezdetben mindenki kétségbeesetten keresi, vőlegénye, Sandro viszont elég hamar elveszíti lelkesedését és érdeklődni kezd Claudia iránt. A nő korántsem közömbös, mégis úgy dönt, jobb, ha elutazik. Valamivel később Sandro és Claudia újra találkoznak és bejárják Szicíliát, Anna után kutatva – végül rájönnek, nincs akadály, egymáséi lehetnek. Taorminben, miután a szerelmes lány elalszik, Sandro egy bankettre megy. Reggel Claudia észreveszi, hogy a férfi nincs a szobában. Csakis arra tud gondolni, hogy Anna visszatért. És mikor megtalálja Sandrót, ő épp egy másik nővel van…

A történetet látva azt gondolhatjuk, A kaland egy csavaros, cselekménydús krimi. De ha ezt gondoljuk, tévedünk, ez a film ugyanis fontosabb kérdéseket vet fel, mint hogy előkerül-e az elveszett főhős, illetve, hogy milyen eszközökkel lehet kézre keríteni. A kaland egy lassan csordogáló, mélyre hatoló dráma, mely a szereplők jellemének feltárását helyezi előtérbe, és azt mutatja meg, miként veszítheti el az egyensúlyát az egyén a modern világban. Kihagyásos belső logika jellemzi, ami megnehezíti a befogadását – ezért hőzöngött a cannes-i közönség –, az expresszív színészi játék, a természetre, a környezetre fókuszáló képi világ és az intellektuális perspektíva (vagyis az érzelmi azonosulással szemben a néző emlékeztetése nézői mivoltára, és gondolkodásra késztetése) használata azonban felhívás keringőre. Egész pontosan arra, hogy ne csak a felszínen vizsgáljuk a történetet: ne (csak) azon morfondírozzunk, megkerül-e Anna, hanem azon (is), hogy működnek az emberi kapcsolatok. És ha felismerjük a hibákat, talán van esély rá, hogy nem veszünk el…

Miért kötelező megnézni? Mert alkotójáról nem véletlenül mondják, hogy „a tekintet, amely megváltoztatta a filmművészetet”. Antonioni Jean-Luc Godard mellett a filmnyelv egyik legjelentékenyebb megújítója, A kaland című filmje pedig olyan, mintha csak tegnap forgatták volna. Mint mondtam: minden korban, minden képernyőn megállja a helyét, és minden ember számára szolgál érvényes üzenettel. Épp csak meg kell fejteni.

Forrás: Oxford Filmenciklopédia