Chino 
A napokban nálunk is eluralkodott a forróság, hét ágra süt a nap, rendre 30 celsius fok fölött áll a higany szála. Nehéz elviselni, ha az ember nem a Balaton vagy a tenger partján sütteti a hasát, még inkább, ha egy fülledt irodában, vagy épp a szabadban dolgozik. Ebben a helyzetben a hűvösebb estén viszont igazán kellemes egy jó kis mozizás, amihez talán nincs is ideálisabb és nagyobb aktualitással bíró választás, mint Sidney Lumet klasszikusa, a Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975), amelyet most kötelezővé teszek számotokra.
A legutóbbi cikkben egy heist filmet boncolgattam. Ez most sem lesz másképp, azonban ezúttal egy üde alkotás helyett egy örök klasszikust veszek górcső alá. Ahogy a 12 dühös ember (12 Angry Men, 1960) vagy a Gyilkosság az Orient Expressen (Murder ont he Orient Express, 1974) is bizonyította, Sideney Lumet előszeretettel és kiválóan használ szűk tereket, a látvány helyett a történetmesélésre, a perspektívára helyezi a hangsúlyt, amivel egészséges feszültséget képes teremteni filmjeihez. A fent említett alkotáshoz elég volt egy szoba, jelen esetben egy tágasnak semmiképp sem nevezhető bankfiók.
Maga a film egy 1972-es bankrablást mesél el a tettesek nézőpontjából, sokszor kicsit áldokumentarista stílusban. Nagyon megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyi a fikció és mennyi a valóság, de ez teljességgel lényegtelen. Nem számít olyan érdekesnek és nem befolyásolja annyira a történetet, mint a Kódjátszma (The Imitation Game, 2014) vagy A közösségi háló (The Social Network, 2010) esetében, egyszerűen csak az alkotók felhívják rá a figyelmet és öt perc múlva már el is felejtjük. Inkább egy idejét megelőző korrajz ez a film, mint egy krimi vagy szó szoros értelemben vett túszdráma, melyben maga a motiváció is teljesen egyedülálló.
A forgatókönyv mellőz mindenfajta felvezetést: három ember besétál egy New York-i bankba és rablást kiáltva fegyvert ránt. Az is kissé groteszk, ahogy egyikük hirtelen besokall és otthagyja az egészet… A villámgyors akciónak szánt rablás azonban egy hosszúra nyúló túszdrámába csap át. Ugyanakkor nem két profi tolvajjal van dolga a bank alkalmazottainak; teljesen amatőrök, egy italbolt kipakolásához jobban el tudnánk képzelni őket, habár egyiküknek banki munkával a háta mögött azért van némi tapasztalata. Még az ág is húzza őket, hiszen a széfben mindössze ezer dollárt találnak. Ekkor már-már burleszkbe fordul a cselekmény, a rendőrök megjelenésével azonban Lumet zseniális húzással teremti meg a feszült, drámai hangulatot.
Az alkotói gárda tökéletesen teremtette meg azt a fülledt, véget nem érőnek tetsző atmoszférát, melyben a film játszódik s egyben jellemzi is azt. Olykor-olykor a néző is ott érzi magát a túszok között, akik a kezdeti félelem után egyre felszabadultabbak. Csak kezdetben tartanak a rablóktól, sőt ahogy a történet csordogál, kezd kialakulni a Stockholm-szindrómának egyfajta kölcsönös fajtája. Ez azonban inkább csak egy mellékzönge. Sokkal nagyobb súllyal esik latba az embertömeg szimpátiája, akik a kordon mögött százával jelennek meg és éltetik a rablókat, skandálnak velük.
A forgatókönyv és a rendezés ugyanakkor nem lenne elegendő ahhoz, hogy a Kánikulai délutánból kultuszfilm váljon. Ehhez kellett egy zseniális Al Pacino (A sebhelyesarcú, 1983) és John Cazale (A Szarvasvadász, 1978) duó. A színészek már a Keresztapa (Godfather, 1972) első két részében összecsiszolódtak, s magánéletükben is szoros barátság fűzte őket össze, így tökéletes volt az összhang közöttük. Felületesen nézve a Sonnyt alakító Al Pacino elvitte a showt, teljesen háttérbe szorítva Cazale-t. Azonban ahogy Stannak is szüksége volt Panra, hogy kiteljesedjen, Sal ugyanannyira kellett a filmbe, és ezt a fájdalmas fiatalon elhunyt Cazale kiválóan megformálta.
Látszólag csak asszisztál Sonny parancsnoki „ténykedéséhez”, de az a veszett tekintet, az impulzívnak ható testbeszéd összekötve a naivitással fenomenális volt. Ugyanannyira „jámbor”, mint társa, s még inkább ódzkodik az erőszaktól. Még a pénztárost is le akarja beszélni a dohányzásról egy zseniális párbeszéd közben! Ezt a jelenetet többször is végig kellett néznem, annyira hatásosra sikerült. Mégis Pacino az, aki görgeti a cselekményt. Gyakorlatilag egy egyszerű átlagember, aki egy kis pénzhez szeretett volna jutni. A túszoknak rendelt pizzát is kifizeti, még borravalót is ad a futárnak, s közben nem érti, miért nevet és ujjong a tömeg.
Az igazi csavar akkor történik, mikor kiderül a bankrablók igazi motivációja, pontosabban, hogy Sonny miért is adta erre a fejét. Második, homoszexuális felesége nővé operálására kellett pénz, s ez hirtelen mindent megváltoztat. A média, a korábban mellé állt tömeg egyből megosztottá válik, a rendőrök is egész más szemmel tekintenek rá. Lumet zseniális módon, alig észrevehetően ekkor változtatta az addigi, szinte kibírhatatlan nyári forróságot hűvösebbé. Az igazi drámai hangulat ezen a ponton áll be, s ezután már végig is kíséri a filmet. Érezni, hogy lassan a végkifejlet felé halad a történet, de, hogy mi is lesz az, arról csak sejtésekbe lehet bocsátkozni. A lezárás pedig stílusosan a kora esti órákban jön el, s nem méltatlan a filmhez.
Nehéz negatívumokat találni a Kánikulai délutánban. Talán a két főszereplő volt túlságosan fókuszba állítva, lehetett volna lehetősége több karakternek is jobban kibontakozni. A játékuk ugyanakkor olyan zseniális, hogy ez nem hagy űrt maga után. De egyeseknek a több mint kétórás játékidő is kicsit sok lehet elsült fegyverek és verekedések nélkül. Ami vitathatatlan , hogy nagyon megosztó a nézők körében. Sokan bizonyosan negyedóra után kikapcsolnák, de ez a drámai, komikus elemekkel fűszerezett, fülledt nyári délután nem véletlenül kultikus darab.
Miért kötelező megnézni? Mert a Kánikulai délután nem csak a (film)történelem egyik legbizarrabb bankrablásának történetét meséli el. Egy olyan örökzöld társadalomkritika, mely korunk dilemmáit és visszásságait is boncolgatja, mindenkinek lehetőséget adva saját értékrendjének vizsgálatára.
