Kötelező filmek – Mamma Róma (Mamma Roma, 1962)

Vannak olyan óriási nevek a filmtörténetben, melyeket az ember csak erőteljesen hangsúlyozva képes kiejteni – elvégre sokkal jobban hangzik a Hitchcock kemény k-val a végén, mint suttogva. No de vannak olyan rendezők is, akiknek a nevét sokan igencsak pironkodva említik meg, legyen szó akár a filmjeiben többek között transzvesztita karaktereket felsorakoztató Pedro Almodóvarról vagy mondjuk Pier Paolo Pasoliniről. Mi most utóbbiról fogunk beszélni. Arról a Pasoliniről, aki rejtélyes halált halt, és aki elkészítette a filmtörténet egyik leghírhedtebb alkotását – és akinek nevét emiatt sokan valóban félve hangsúlyozzák. Pedig nemcsak a Salò, avagy szodoma 120 napját (Salo o le 120 giornate di Sodoma, 1975) és az erotikával tűzdelt Dekameront (Il Decameron, 1971) rendezte, hanem olyan csodás drámákat is, mint amilyen a Mamma Róma (Mamma Roma, 1962).

Az 1922-ben Bolognában született Pier Paolo Pasolini költő, regényíró, filmrendező és esszéista volt. Már fiatalon belépett a kommunista pártba, de 1949-ben kizárták egy botránya miatt: serdülő fiúkkal folytatott szexuális kapcsolatokkal vádolták. Bánkódott a kizárása miatt, de nem neheztelt meg érte, és haláláig büszkén vallotta magát kommunistának, bár számtalanszor keveredett nyilvános vitába a párttal és a baloldallal. Az 1950-es éveket követően szerzett magának hírnevet két verseskötettel, valamint azzal a két regénnyel, amelyekben alkotó módon használta fel a római dialektust és szlenget. A köznyelvi párbeszédekhez való érzéke révén került a film közelébe: részt vett Fellini Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria, 1957) című filmjének forgatókönyvírói munkájában. Első két önálló rendezése – A csóró (Accattone, 1961) és a Mamma Róma – Róma szegényei között játszódott, de utópikus sodrásuk, Bach és Vivaldi zenéjével felerősítve, nagy figyelmet keltett.

A Mamma Róma tehát Pasolini második filmje volt, és annak ellenére, hogy maga a rendező nem rajongott érte túlzottan, rendkívül emlékezetes és kihagyhatatlan alkotás, melynek filmtörténeti jelentősége majdhogynem felbecsülhetetlen. A címszerepet az az Anna Magnani alakítja, aki a negyvenes, ötvenes években kibontakozott olasz neorealizmusnak köszönhette sikerét és hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ez a film nem épp egy visszatérés volt az irányzathoz. Ahogy már említettem, a Mamma Róma a római szegények világában, méghozzá egy nyomornegyedben játszódik, főszereplője pedig egy prostituált létből kitörni vágyó nő. Vagyis minden adott egy olasz neorealista filmhez, Pasolini azonban tovább megy annál, amit elődei tettek: nem (kizárólag) a külső tényezők befolyásoló erejét mutatja be, hanem feltárja szereplői belső sérelmeit, gátjait is, s így mutat rá a kilátástalanságra. Történetének középpontjában Mamma Róma és cseperedő fia, a tizenhat éves Ettore valóban kilátástalannak tűnő sorsa áll, melyet megismerve a néző (is) felteszi magában a kérdést: „Lehet új életet kezdeni, tiszta lappal indulni?”.

Sok helyen olvashatjuk, hogy Pasolini művészetének két kulcsfogalma a megalázottság és a megváltás. Ezzel a megállapítással nehéz lenne vitatkozni, épp ezért nem szabad neve hallatán csupán a Salóra, a Canterbury mesékre (I racconti di Canterbury, 1972), Az Ezeregyéjszaka virágaira (Il fiore delle mille e una notte, 1974) vagy a Dekameronra gondolni. Nem mellékesen ezekben a filmekben is előkerülnek az említett kulcsfogalmak, melyeket felismerve megláthatjuk az öröm és az ártatlan szexualitás elveszett világának ünneplését, vagy a fasiszta rendszer utolsó éveinek kritikáját. Az olasz rendező filmjeit rengeteg bírálat és negatív hang érte (többek között) a naturalisztikus ábrázolás miatt, azt azonban egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy Pasolini volt a filmtörténet azon rendezője, aki az első pillanattól az utolsóig vakmerően és őszintén alkotott.

Miért kötelező megnézni? Mert a Mamma Róma Pasolini legmeghatóbb filmje, s mert szókimondóbb és emberibb, mint bármelyik 1962-es – vagy mint sok mai – film.