Eszter 
„Az ember rossz. Végül mindent kibír. Mindent. Az ember kemény és kegyetlen, és mindenki kicserélhető a számára. Mindenki. Ezt kell megtanulnia” – mondta az a rendező, aki mindössze harminchét évet élt, munkássága mégis olyan gazdag és jelentős, hogy bátran kijelenthetjük: ő volt a német (új)film lelke. „Mi több, a Nyugat-Németországot könyörtelenül bíráló magatartásának következtében »a nemzet lelkiismeretének« számított.” Igen-igen, Rainer Werner Fassbinderről beszélek, akinek életművéből cseppet sem volt egyszerű kiemelni egy darabot annak érdekében, hogy ne ajánljak nektek egyszerre legalább öt filmet, de megtettem, tehát a Maria Braun házasságát (Die Ehe der Maria Braun, 1979) kötelező megnézni. Aztán persze jöhet A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele auf, 1973), a Lola (1981) és a Berlin Alexanderplatz (1980), hogy végül készen álljatok a Veronika Voss vágyakozására (Die Sehnsucht der Veronika Voss, 1982). Mert Fassbinder filmjeire nem árt (lélekben) felkészülni – de ezt bizonyára sejtitek abból a gondolatból, amit tőle idéztem.
Fassbinder először rövidfilmeket készített, majd 1969-ben jelentkezett két, mára már klasszikussá vált munkával: A szerelem hidegebb a halálnál (Liebe ist kälter als der Tod, 1969), A vendégmunkás (Katzelmacher, 1969). „Egy olyan generációt képviselt, amely a háború végén született és fellázadt a »rendszer«, vagyis a kapitalista gazdaság, a konzervatív állam és a nácikkal kapcsolatba hozott idősebb nemzedék ellen. A generációs elégedetlenség 1967-ben robbant ki, amikor egyidejűleg zajlottak a Német Szövetségi Köztársaságban addig sohasem tapasztalt erejű tiltakozó megmozdulások a vietnami háború, az új rendkívüli törvények és a jobboldali tömegsajtó ellen. Fassbinder, akinek karrierje a hatvanas évek közepén indult, soha nem lett hűtlen a korszak radikális utópista-anarchista ideáljaihoz. Ezek képezik azt a viszonyítási pontot, amelyhez képest hőseinek és hősnőinek valósága (és integritása) megmérettetik. Nem véletlen, hogy mindegyik filmje ezeknek a kompromisszumot nem ismerő ideáloknak a bukását és az illúziók végleges szétfoszlását tematizálja.”
Mozgóképeiben egymástól radikálisan eltérő filmkészítési módszerekkel kísérletezett: A szerelem hidegebb a halálnál című alkotás esetén például az amerikai gengszterfilm műfaji konvencióit a müncheni underground miliőbe ültette át, míg A félelem megeszi a lelket című művében egyértelműen visszaköszönnek Douglas Sirk – akit Fassbinder mélységesen tisztelt és mondhatni, példaképnek tekintett – stílusjegyei. A rendező 1977 után gyors egymásutánban több történelmi témájú filmet is készített, melyek a cinikus húszak évektől a rikítóan ízléstelen ötvenes évekig ívelő német történelmi háttér előtt „az egyén kielégítetlen vágyaival, az emberek érzelmeinek kihasználásával és kihasználhatóságával és a szereplők saját pusztulásukat előidéző tetteivel foglalkoznak”. Fassbindert leginkább a saját kora érdekelte, „vagyis az 1945-ös szakadást követő háború utáni évek, az az időszak, amikor lehetségessé, sőt szükségessé vált az újrakezdés. A Német Szövetségi Köztársaság ekkor még nem állt erős lábakon, s Fassbinder szerint utópisztikus reményeket lehetett táplálni.”
Elkeseredett képekben mutatta be a nyugatnémet nyomort, mely – Fassbinder álláspontja szerint – kívül és belül is elhatalmasodott a világon, s a benne élő embereken. A Maria Braun házassága is e gondolat fényében készült: a rendező az érzelmek elfojtására, az anyagiasságra és a megsemmisülés elkerülhetetlenségére helyezte a hangsúlyt. A tíz év történetét felölelő film főszereplője, Maria 1943 őszén bombazáporban köt házasságot Hermann Braunnal. Alig egy nappal később a frontra vezénylik a férfit, így a nő számára nem marad más, mint a várakozás. A háború végén kétségbeesetten figyeli a hazatérő katonavonatokat; végül barátnője férjétől tudja meg: Hermann meghalt. Éhség, nélkülözés és magány lesz az osztályrésze, végül azonban rájön: megélhetése érdekében kézbe kell vennie a sorsa irányítását.
Fassbinder 1978-as filmje a történelmi múlt azon időszakába kalauzol minket, amelyet nem szívesen fedezünk fel – pláne nem úgy, ahogy „a német nemzet lelkiismerete” elénk tárja. Kegyetlen és őszinte, pontosabban kegyetlenül őszinte. Michael Ballhaus képei, Peer Raben zenéje és nem mellesleg – a filmben nyújtott alakításával világhírt szerző – Hanna Schygulla káprázatos játéka beleolvadnak Fassbinder sajátos stílusába és gondolatiságába: többek között ezeknek is köszönhető, hogy a Maria Braun házassága még akkor is emlékezteti az embert a történelem viharaira, mikor már a jelen problémáin, a saját sorsa kézbevételén mereng.
Miért kötelező megnézni? Hanna Schygulla játéka miatt mindenképpen. Illetve azért, mert Fassbinder az egyik legőszintébb alkotó, akit valaha is a hátán hordott a Föld. Nem törődik azzal, mit szeretnénk látni, csakis azt mutatja meg, ami igaz – akkor is, ha az igazságot látni olykor egyáltalán nem kellemes, sőt.
Forrás: Oxford Filmenciklopédia
