Kötelező filmek – Metropolis (1927)

A minap alkalmam volt megnézni Gordian Maugg Fritz Lang (2016) című filmjét, amely a német (és az egyetemes) filmtörténet egyik legfontosabb alakjának állít emléket. (Nem túl hosszú töprengés után aztán) rá is döbbentem, hogy bizony Fritz Lang-filmet még nem ajánlottam nektek. Úgyhogy most pótolom ezt a hiányosságot, ti pedig nézzétek meg a Metropolist (1927), aztán a Dr. Mabuse, a játékost (Dr. Mabuse, der Spieler, 1922), majd az M – egy város keresi a gyilkost (M, 1931) című filmet – na, meg az összes többit…

A „német film” kifejezés az 1920-as éveket, az expresszionizmust és a weimari kultúrát idézi, valamint azt az időszakot jelöli, amikor Berlin volt Európa kulturális központja. „A filmtörténészek számára ez a korszak az amerikai rendezők – többek között D. W. Griffith, Ralph Ince, Cecil B. DeMille és Maurice Tourneur – tízes évekbeli úttörő periódusa és a montázsmozi – Szergej Eizenstein, Dziga Vertov, Vszevolod Pudovkin húszas évek végi működése – közé esik. Ebből a szemszögből Ernst Lubitsch, Robert Wiene, Paul Leni, Fritz Lang, Friedrich Wilhelm Murnau és Georg Wilhelm Pabst művei az egyetemes filmtörténet egyik aranykorát fémjelzik, amikor is – 1918 és 1928 között – a mozgófilm művészi és avantgárd médiummá lett.” Az alapművek között számos alkotás szerepel: olyanok, mint a Dr. Caligari (1920), Az utolsó ember (Der letzte Mann, 1924) vagy a Metropolis.

Ezt az aranykort (1918-28) a weimari köztársaság filmjének szokás nevezni. Az ekkor készült mozgóképek középpontjában a „hiány” áll – „amely a történetelemzők szerint minden sztori legfőbb mozgatórugója; szinte kizárólag csonka családokról, féltékenységről, elnyomó természetű apákról, távol lévő anyákról szólnak a filmek, és gyakran még esélyt sem kínálnak a bajok orvoslására.” Ha megnézünk néhány alkotást ebből a korszakból, találkozunk nyílt Oidipusz-komplexussal, apák és fiúk vissza-visszatérő rivalizálásával, valamint barátok, testvérek, társak közti féltékenységgel. És ha már itt tartunk: természetesen a lázadás motívuma is felfedezhető. Épp ez a motívumcsoport látható Fritz Lang Az éjféli vándor (Der Müde Tot, 1921), illetve Metropolis című filmjében. Mi most az utóbbival foglalkozunk.

A Metropolis egy nemzetközi közönség számára készített szuperprodukció volt. Mesterséges világa és csodálatos képi megjelenítése miatt (is) figyelemre méltó alkotás, üzenete lényegét pedig az építészeti arányok és a grafikus kompozíció közötti drámai kontrasztok fejezik ki a leghatásosabban. No, de nézzük a történetet! Létezik egy csodálatos, gigantikus Metropolis, melynek ura John Masterman, akinek irányítása alatt csak a kiváltságos emberek élvezhetik a mindennapokat és a technikai fejlődés nyújtotta előnyöket. Ez a réteg pazar körülmények között él, gondtalanul, boldogan. A város alsó szintjén azonban szegények laknak, akik sosem láthatják a napfényt és más sem teszi ki az idejüket, csak a megállás nélkülinek tűnő munka. Ezt a két, egymástól igencsak különböző szintet liftek kötik össze, ám a lakók között semmilyen kapcsolat nincs – addig, amíg egy lentről érkező gyermekcsapat és a tanítónőjük, Maria meg nem zavarja a fenti idillt. Ez a fordulat – nem meglepő módon – szörnyű következményekkel jár, valamint azzal, hogy Masterman fia, Eric beleszeret a lányba és követi az alsó szintre.

A történetről semmiképp sem szeretnék többek elárulni, azonban – a spoilert elkerülve – muszáj hangsúlyoznom, hogy a Metropolis a tudományos-fantasztikus film egyik legrégebbi darabja és az egyik legfontosabb hivatkozási alap, ha a sci-fi műfajáról van szó. Mindemellett pedig egyébként némafilm (!), egész pontosan Fritz Lang utolsó némafilmje, mely annyira de annyira meghaladja a korát, hogy még ma is lehet ámuldozni rajta. Nemcsak azért, mert a némafilmkorszak egyik legjelentősebb utópiája, mely még D. W. Griffith Türelmetlenségénél (Intolerance, 1916) is grandiózusabb, vagy mert a ’80-as években előre törő cyberpunk egyértelmű elődje, hanem azért is, mert üzenete – melyet megtudtok, ha megnézitek – máig érvényes.

Miért kötelező megnézni? Mert, ha van film, amit tényleg látni kell, mielőtt meghalunk, akkor az a Metropolis. Egyébként pedig Fritz Lang zseniális rendező volt – olyannyira, hogy képes volt túlélni a hangosfilm megjelenését is, s mindkét korszakban olyan műveket alkotott, melyeknek mondanivalója ma is releváns.

Forrás: Oxford Filmenciklopédia