Eszter 
Jó, tudom, már volt kötelező Almodóvar-film, de egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy néhány nap múlva, 2018. szeptember 25-én lesz 69 éves. Ami persze, érthető, hiszen ő a kedvenc rendezőm. Ennek több oka is van: egyrészt olyan módon képes beszélni a nőkről, s a női lélekről, ahogy talán senki más, másrészt pedig olyan magabiztosan – és egyedi hanggal – nyúl a szeretet, a szerelem, a szenvedély és a nemi identitás kérdésköréhez, hogy tanítani kellene. Mármint nem feltétlenül a rendezést, hanem azt az ellentmondást nem tűrő őszinteséget, amely minden egyes alkotását áthatja. Én most a Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999) című filmjét ajánlom nektek, és elárulok egy titkot is. Bár nem vagyok rajongó típus, tehát nem hozna izgalomba, ha mondjuk meglátnám az utcán Antonio Banderast, a legnagyobb álmom az, hogy egy napon találkozhassak Pedro Almodóvarral. Abban a pillanatban talán egy kicsit rajongó típus lennék, de biztosan hamar felülkerekedne bennem az újságíró, aki titkon arról ábrándozik, hogy bekeretezi az interjút, amelyet a kedvenc rendezőjével készített.
„Pedro Almodóvar napjaink egyik legszínesebb, legsikeresebb filmalkotója (Oscar-díj, César-díj, cannes-i kitüntetés, Európa-díj), akinek majd mindegyik új filmje vitákat vált ki, heves ellenérzéseket és lelkesült csodálatot egyaránt keltve mind a közönség, mind a kritikusok körében.” Első, Pepi, Luci, Bom és más lányok a tömegből (Pepi, Luci, Bom y otras chicas del montón, 1980) című nagyjátékfilmjét 1980-ban mutatták be, azóta pedig szorgalmasan készíti alkotásait. Rossz nevelés (La mala educación, 2004), Beszélj hozzá (Hable con ella, 2002), Titkom virága (La flor de mi secreto, 1995), Kika (1993), Tűsarok (Tacones lejanos, 1991), Kötözz meg és ölelj! (Átame!, 1990), Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén (Mujeres al borde de un ataque de nervios, 1988), Szenvedélyek labirintusa (Laberinto de pasiones, 1982), és még sorolhatnánk… De nézzük meg jobban a Szenvedélyek labirintusát! „Talán e filmcím jellemzi leginkább hőseinek útvonalát, nyugtalan lelkük, felizzó drámáik sorsvonalát. A szenvedélyek és a nemi identitás, a végzet és a véletlen egymásba kapaszkodó, jószerivel kibogozhatatlan kapcsolódásai jelennek meg filmjeinek feszült képsoraiban, kegyetlen őszinteséggel leplezve az álszemérmet, a hazugságot, de mindig érzelemcentrikusan, már-már szentimentálisan.”
Abba most nem mennék bele, hogy a szakdolgozatomban is Pedro Almodóvar életművével foglalkoztam, inkább ide teszem az erről szóló cikkem, s mesélek kicsit Almodóvarról, az emberről, aki mindenkinél jobban ért a nőkhöz – legalábbis szerintem. Persze, most el kell mondanom, hogy Calzada de Calatravában született, s 17 évesen költözött Madridba, ahol az 1970-es években egy független spanyol színházi társulat tagja lett. Kezdetben alkalmi munkákból tartotta fenn magát, majd munkát vállalt egy spanyol nemzeti telefontársaságnál. Ezekben az években kezdett el Super 8-as kamerával amatőr filmeket forgatni és tulajdonképpen ez a gyakorlat volt az egyetlen szakmai iskolája, mivel Franco bezáratta a filmfőiskolát. Délelőttönként a telefontársaságnál dolgozott irodai alkalmazottként, este viszont forgatókönyveket írt és színdarabokban játszott. Először rövidfilmeket forgatott, novellákat írt, képregényeket rajzolt, de még egy transzvesztita punk bandát is alapított. Első egész estés filmjét – amelyet 16 mm-es filmre forgatott – 1980-ban mutatták be. A merész alkotás óriási sikert aratott, három évvel később pedig elkészült az Áldott mélységek (Entre tinieblas, 1983), amely a nemzetközi ismertséget is meghozta Almodóvar számára. A többit pedig tudjuk: a rendező felfigyelt Antonio Banderasra, neki adta a Matador (1986) egyik férfi főszerepét, innen pedig csak felfelé vezetett az út.
Mindezek fényében azért nem tudom elhallgatni, mit válaszolt Almodóvar Frédéric Strauss francia kritikus azon kérdésére, „Milyen tanácsot adna annak, aki rendező szeretne lenni?”. „Először is legyél rokonszenves, mert ki kell vívnod az emberek segítőkészségét, és rá kell venned körülbelül húsz embert arra, hogy az első rövidfilmed forgatásakor ingyen dolgozzanak neked. Aztán meg kell győznöd valakiket arról, hogy fizessék ki a negatívot. Megnyerőnek, bizakodónak kell lenned, ha szexi is vagy, az még jobb. A második rövidfilmhez kitartásra, cinizmusra és arcátlanságra van szükség, ja, és be kell iratkoznod egy fitneszklubba is, merthogy időközben megöregedtél. Mindemellett légy machiavellista, mert azt, akit első alkalommal elcsábítottál, ezúttal át kell verned.”
De ha már megemlítettem a szakdolgozatom, muszáj azt is megjegyeznem, hogy Almodóvar nem csak a vágy és az érzelmek láttatásának mestere. Nála a test olyannyira fontos szerepet játszik, hogy könnyűszerrel tudtam alkotásait a test elméleteinek segítségével vizsgálni. „Almodóvar alkotásaiban olyan karakterekkel találkozhatunk, akik alakítgatják a testüket, ám messze nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően. A nemi identitás kerül előtérbe, s az a fajta testformálás, mely megmutatja, hogy az ember valóban képes azzá válni, aminek gondolja, érzi magát.” Mindent anyámról című filmje pedig kiemelkedik az életművéből, hiszen ebben nemcsak azt mutatja meg, milyen az, amikor az önkifejezés érdekében történik a test átalakítása, hanem azt is, hogyan küzdhető le – akár testileg, akár lelkileg – a testet (és a lelket) pusztító betegség.
A Mindent anyámról főhőse Manuela, aki teljesen összeomlik, mikor egy este a fiát, Estebant halálra gázolja egy autó. Amikor pedig felocsúdik, azt veszi észre, hogy a múlt és a jelen teljesen összekuszálódott benne. Fia naplóját lapozgatja, s megakad a szeme néhány jelentőségteljes mondaton: „Tegnap anyám egy fényképet mutatott nekem. A fele hiányzott. Úgy érzem, az életemből is hiányzik ez a rész.” Esteban az apjáról írt, akiről Manuela sosem beszélt. Úgy gondolta, nehéz lenne megmagyarázni, hogy a férfinek, akit immár Lolának hívnak, nagyobb mellei vannak, mint neki. Akkor azt hitte, helyesen cselekszik, de fia halála után minden megváltozik, Manuela ezért elhatározza, hogy megkeresi Lolát és elmondja neki: volt egy fiuk.
„A Mindent anyámról a művészi alkotásról, nőkről, férfiakról, életről és halálról szól, s bizonyosan az egyik legintenzívebb filmem” – így fogalmaz Almodóvar, és úgy gondolom, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni, milyen is ez a film. Szóval csak annyit mondok, hogy nézzétek meg! No, meg azért azt is, hogy szeressétek Almodóvart! Van miért.
Miért kötelező megnézni? Mert ez az a film, amely szinte megkoronázta Pedro Almodóvar abbéli képességét, amellyel vászonra viszi a szerelem, a szex, a komédia és a dráma paradoxonjait. Afféle főmű. Sőt, nem afféle, hanem az.
Forrás: Frédéric Strauss: Pedro Almodóvar
