Kötelező filmek – Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979)

Ha azt mondjuk, horror, biztos mindenkinek a szeme előtt megjelenik valamilyen kép. Mondjuk Samara, amint épp mászik ki a tévéből, vagy esetleg Freddy Krueger mosolya, de akár a Psycho záró jelenete is beleéghetett néhányunk képzeletébe. Nos, ha azt mondjuk, horror, nekem mégsem e képek ugranak be, hanem egy 1979-es film, a Nosferatu, az éjszaka fantomja (Nosferatu: Phantom der Nacht, 1979), mely olyan mély benyomást tett rám, hogy még a reggeli kávé közben is képes vagyok borzongani tőle. Adekvát tehát, hogy most, a reggeli kávé mellől épp ezt a filmet ajánljam.

Ha azt mondjuk, horror – kezdtem a cikket. De mi is a horror? A megnevezés tökéletesen fedi a szó jelentését: a horrorfilm latin eredetű, és borzongást, félelmet jelent. „A tömegfilm jellegzetes műfaja, melynek darabjai félelem- és borzalomérzetet kívánnak kelteni a nézőben. A horrorfilmet a fantasztikus filmek családjába szokás sorolni, és noha a legtöbb horror valóban ide tartozik, jó néhány kivétel akad: a slasher vagy a gore például – bár kétségtelenül a zsáner része – ritkán él a fantasztikummal. A horrorfilm gyökerei a 18. század végén és a 19. század elején született gótikus regényekig – Bram Stoker Drakula gróf válogatott rémtettei, Mary Shelley Frankenstein –, illetve Edgar Allen Poe és H. P. Lovecraft rémtörténeteiig nyúlnak vissza.” Ugyanakkor a műfaj merít a mítoszokból, a legendákból és a népmesékből is. „A horrorfilm magával a mozival egyidős: a műfaj első darabja Georges Meliès Az ördög kastélya (Le manoir du diable, 1896) című, 1896-ban forgatott kétperces műve.” A horror tekintetében rendkívül fontos időszak a húszas évek expresszionista mozija – ekkor születik többek között a Dr. Caligari (Das Cabinet des Dr. Caligari, 1920), valamint Friedrich Wilhelm Murnau Nosferatu (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens, 1922) című filmje, mely természetesen előképe annak, amit most ajánlok.

Murnau 1922-es műve minden idők egyik leghatásosabb némafilmje, melyet Bram Stoker Drakulája ihletett – szóval a regény ismeretében készült, de nem annak feldolgozása. A Nosferatu kiemelkedik a sok Drakula-film sorából: a rendező egy sok százéves legendát, a Kárpátok hírhedt vámpírjának, Drakula grófnak a történetét vitte vászonra, ezzel pedig mintát szolgáltatott a filmtörténet későbbi vámpírábrázolásaihoz. Merthogy ezekből van bőven, hiszen a vámpírfilm rendkívül népszerű zsánerré vált. Vegyünk is egy valamivel későbbi példát: Werner Herzog Nosferatu, az éjszaka fantomja című filmje épp azt a legendát dolgozza fel, melyet Murnau alkotása. A történetről felesleges bármit is elárulnom, hiszen ez az a sztori, amit mindenki ismer. Főszereplőnk Drakula gróf, s egyértelmű, hogy minden bonyodalom hozzá köthető. Ám ami különösen izgalmas Herzog filmjében, az az, hogy míg az 1922-es Nosferatuban Drakula gróf félelmetes szörny, addig itt egy egyszerű, magányos emberi lény, így pedig nem is olyan ijesztő.

A Nosferatu, az éjszaka fantomjának eleje dokumentumkészítési eljárási móddal készült, tehát szinte azt a hatást kelti, mintha kiírnák: a film megtörtént esetet dolgoz fel. Már az első képkockákat körbelengi a borzalom (ami kifejezetten jó kezdés egy horrorfilm esetében), a mozgókép pedig végig él azokkal az eszközökkel, melyek egy hatásos horrorhoz kellenek: előszeretettel használja a közelképeket és a félközeliket; az expresszionista maszkolást, díszletezést és megvilágítást; a szűk tereket, valamint a kifejezetten a képre komponált zenét. (A zenei kompozíciók Popol Vuh munkáját dicsérik, a képi világ megteremtéséért pedig Jörg Schmidt-Reitwein operatőr felelt.)

Azt hiszem, a film képkockái jól bizonyítják, milyen hatásos horrorral állunk szemben, azonban muszáj megjegyeznem, hogy Herzog alkotása méltó színben tűnteti fel a műfajt, melynek – valljuk be – néha tényleg szüksége volt/van arra, hogy egy film jó fényt vessen rá. Társadalmi szerepét illetően rendkívül megoszlanak a vélemények, emellett pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy a pornó mellett a filmműfajok egyik legalantasabbnak tekintett zsánere. Története során csupán háromszor tört be a fősodorba (annak ellenére, hogy amúgy a tömegfilm jellegzetes műfaja): a 30-as években olyan Universal-filmekkel, mint a Drakula (Drácula, 1931) vagy a Frankenstein (1931), a 70-es években a sátánfilmekkel – Az ördögűző (The Exorcist, 1973), valamint a 90-es évek tinihorrorjaival (Sikoly-trilógia, 1996-2000).

Egy olyan kétes „hírnevű” műfajnak, mint a horror, tehát különösen nagy szüksége van a kiemelkedő művekre. Werner Herzog filmje pedig tényleg az.

Miért kötelező megnézni? Mert rendkívüli képi világgal, zenével és történetvezetéssel bűvöl el már az első fél órában is. Klaus Kinski pedig szinte nem is játszik, olyan, mintha ő maga lenne Drakula gróf.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára