Kötelező filmek – Playtime (1967)

Ha azt mondom, humor, számos valódi, megélt helyzet mellett igen sok film és sorozat is eszembe jut a Jóbarátoktól (Friends, 19994-2004) kezdve a Halálos temetésen (Death at a Funeral, 2007) át a Hétköznapi vámpírokig (What We Do in the Shadows, 2014) – és akkor egyebek mellett A tizedes meg a többieket (1965) még nem is említettem. Ahogy azt sem, hogy a humor szó hallatán nemcsak mozgóképek, hanem személyek is felidéződnek bennem. Igen, tudom, most mindannyian Chaplinre gondoltok, én azonban nem: lelki szemeim előtt épp egy francia úr képe rajzolódik ki. Hogy ki ő? Nos, most erről lesz szó.

„A merev lábú, egyenes hátú, vígan pipázgató Tati-figura az Hulot úr nyarallal vonult be a mozi történetébe. Minekután elhatározta, hogy jól fogja érezni magát a tengerparti üdülőhelyen, szorgalmasan végigpróbálja a teniszezést, a lovaglást, a táborozást és a vidéki autózgatást. Szertartásosan udvarias a többi nyaralóval, s közben észre sem veszi, mennyire zavarja őket mindennapi nyugodt tevékenységeikben. Az Hulot urat alakító Tati mindenestül a tisztán pantomimikus vígjáték újraélesztője, aki a hangosfilmre alkalmazza Chaplin és Keaton vívmányait.”

(David Bordwell)

David Bordwell után szabadon – és bátran – kijelentem: a francia Jacques Tati egyértelműen a vígjáték megújítója, aki kissé anarchista világnézetével olyan színt vitt a filmkészítésbe, amely nemcsak idézi Charlie Chaplin és Buster Keaton alkotásait, de túl is tesz rajtuk. Tati a francia új hullám idején tűnt fel, ám nem csatlakozott ehhez az irányzathoz, hanem létrehozott egy sajátos világot, benne pedig egy igazán különleges, szeretnivaló figurát, Hulot urat. „Humora közel állt a bohózatéhoz: koordinálatlan testmozdulatait használta fel a komikus hatás elérésére, a nyelvet pedig horkantásokra és halandzsára redukálta. Eredetisége részben abban rejlik, hogy a filmipar határvidékén munkálkodott, lényegesen több külső felvételt alkalmazva az akkoriban szokásosnál, kis stábokkal dolgozva, s egyértelműen a rá szabott személyes utat követve.”

Jacques Tati 1947-ben készítette el első filmjét, A postások iskolája (L’ école des facteurs) című rövid mozgóképet, melyet 1949-ben a Kisvárosi ünnep (Jour de fęte) követett, amelyben már „benne rejlettek a későbbi filmek csírái”. A Kisvárosi ünnep után hamar megszületett Tati sajátos világa, illetve Hulot úr karaktere. Az Hulot úr nyaral (Les vacances de Monsieur Hulot, 1953) és a A nagybácsim (Mon oncle, 1958) rendkívüli alkotások, de még mellőlük is kiemelkedik az 1967-es Playtime, a rendező legmerészebb filmkísérlete – és egyben legkülönlegesebb műve.

De mi volt a nagy merészség? Többek között az, hogy Tati a film elkészítéséhez egy Párizs közelében fekvő kihalt területen felépített egy kihalt várost. Meg az, hogy ennek az alkotásnak jóformán nincsen története: annyit látunk benne, hogy egy csapat amerikai turista ellátogat Párizsba. És az is igencsak bátor volt, ahogyan Tati a humorral bánt ebben a filmben. Poénjai ugyanis sok esetben nem könnyen érthető, nevettető viccek, hanem váratlan fordulatok. „A gyors ütemben felbomló Royal Garden étteremről készült mintegy negyvenöt perces üvegházi szekvencia folyamatos roncsolása a komikus hatásnak: a hangsúly a középpontba helyezett és nyilvánvaló poénokról a messzeségbe vagy a filmkocka sarkába utalt furcsa apróságokra helyeződik át.”

A Playtime tehát olyan vígjáték, melynek minden percére feszülten figyelni kell, ami cseppet sem megszokott, ha humorról van szó. Én mégis jó szívvel ajánlom, s ezt nem azért teszem, mert a filmtörténet egyik meghatározó alakja készítette, hanem mert olyan üzenettel szolgál, melyet érdemes megszívlelnünk: a lényeg sokszor egyáltalán nem ott van, ahol keressük.

Miért kötelező megnézni? Van egy rövid válaszom: mert zseniális. És van a hosszú, amelyben ismét Bordwell szavait idézem: mert „Tati olyan vígjátékot hozott létre, melyben a burleszk klasszikusainak népszerű tréfáit a modernista kísérletezőkedvvel keverte, Antonioninál vagy Resnais-nél nem kevésbé kihívóan” – és ez a tény remekül tetten érhető a Playtime-ban.

Forrás: Oxford Filmenciklopédia