Kötelező filmek – Telivérek (Thoroughbreds, 2017)

Legutóbb azt ígértem, a következő cikkemben a thrillerrel foglalkozom, és állom is a szavam. Tehát most az a filmműfaj következik, melyet talán nincs is, aki nem szeret. Továbbá a Telivérek (Thoroughbreds, 2017) című film, amely bár nekem speciel nem volt kötelező – lévén 2017-es és én nem tavaly diplomáztam –, tökéletes mintapéldánya a thriller műfajának.

De nézzük csak, mi az a thriller! Kezdjük azzal, hogy a szó jelentése izgalmat, borzongást okozó. Ez a kifejezés azt a filmműfajt jelöli, mely a bűnügyi film és a horror határterületein helyezkedik el, és amely elsősorban a bűn pszichológiai hátterére, a bűntett elkövetésére és következményeire – nem pedig felderítésére –, valamint az elkövető személyére helyezi a hangsúlyt. „Bár a thrillerek nem nélkülözik a krimikre jellemző csavaros fordulatokat, izgalmas szellemi feladvány helyett inkább borzongató, esetenként sokkoló lélektani drámákat dolgoznak fel, akcióelemekkel, és a feszültségkeltés kifinomult technikáival (suspense) dúsított cselekménnyel.” A thriller – szemben közeli rokonával, a film noirral – ritkán tartalmaz társadalomkritikai üzeneteket, főhősei kevésbé árnyaltak. Kiemelt hangsúlyt kap azonban bennük az erőszak ábrázolása, ami gyakran némiképp öncélú: a skála Alfred Hitchcock angol korszakának konzervatív visszafogottságától – Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for Murder, 1954) – az olasz giallókban látható naturális mészárlásokig igen széles”. Tehát az is könnyedén megtalálja a kedvenc thrillerét, aki bírja a vért, meg az is, aki egyáltalán nem.

A thriller elődei egyrészt az eseménydús, feszült hangulatú angol bűnügyi regények első filmadaptációi voltak – mint a Titkos ügynök (Secret Agent, 1936) és a 39 lépcsőfok (The 39 Steps, 1935) –, melyek főként Hitchcock nevéhez fűződnek, másrészt pedig a két világháború között készült német bűnfilmek, mint a Dr. Mabuse-sorozat (1922-23) vagy az M – Egy város keresi a gyilkost (M, 1931), amelyet a múltkor ajánlottam nektek. A film noir fénykorában a thrillerekre jellemző feszültségkeltő technika inkább a horrorban hódított teret magának, a második világháború után azonban visszatért a műfajba, elsősorban a francia Clouzot műveivel. „A ’80-as évek végén a tömegfilmekbe beszivárgó szexualitás és erőszak megteremtette a modern, erotikus színezetű pszicho-thrillert, mely már sokkolóbb képsorokkal, démonizált főhősökkel próbál megfelelni a közönség igényeinek.” Igen, most például a Végzetes vonzerőre (Fatal Attraction, 1987) és az Elemi ösztönre (Basic Instinct, 1992) gondolok. Később, a kétezres évekhez közeledve aztán ismét felbukkantak a műfaj által kedvelt sorozatgyilkosok, jött ugyanis A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, 1991) és a Hetedik (Se7en, 1995). A thriller sikere pedig azóta is töretlen.

Épp tavaly készült el egy újabb különleges darab, Cory Finley Telivérek című első filmje, amely egy ízig-vérig feszült pszichológiai thriller, egy sokkoló lélektani dráma. A történet főhőse két felsőosztálybeli fiatal lány, Amanda és Lily, akik első látásra tökéletesen ártalmatlannak tűnnek. Bár annyira nem is, ugyanis viszonylag hamar kiderül, hogy Amanda, aki gyerekkora óta lovagol, a halálba segítette a lovát, ez pedig a külső szemlélők számára egyáltalán nem tűnik olyan szívélyes, baráti tettnek, mint amilyennek ő gondolja. Lily azért barátkozik vele – részben, mert pénzt kap azért, hogy foglalkozik Amandával. No, de ott tartottam, hogy ez a két lány valamelyest ártalmatlannak tűnik. Amanda azért kicsit furcsa, hiszen saját bevallása szerint egyáltalán nem érez semmit, a sírást egy technika segítségével idézi elő, a pszichológusa pedig azt állapította meg, hogy nemcsak borderline, de skizoid személyiségzavara is van. Lily ezzel szemben egy hűvös szépség, aki mindig kedves, ám látszólag elég érzékeny, ettől pedig talán még ijesztőbb, mint az „érzéketlen” Amanda. Egy napon a két lány beszélgetésbe kezd Lily kiállhatatlan és a néző számára is igen ellenszenvesnek tűnő mostohaapjáról, Markról. Lily megállapítja, hogy „seggfej”, Amanda pedig felteszi a nagy kérdést: „Gondoltál már arra, hogy megölöd?”.

Igen, ezzel a mondattal veszi kezdetét a „bonyodalom”, a két lány viselkedése és a steril újgazdag miliő pedig olyannyira nyugtalanító, hogy a játékidő előre haladtával tényleg gyorsabban kezd verni a szívünk. A cselekményről nem árulok el többet, helyette inkább elmondom, hogy az operatőri munka thrillerhez méltó: Lyle Vincent lehetővé teszi, hogy megfigyeljük az egyes beállításokat és észrevegyük, amit kell, ám a legfontosabb cselekedetek a képen kívül zajlanak. És ha már itt tartunk, Erik Friedlander zenéjét sem szabad elfelejteni. Mondjuk, nem is lehet: a vészjósló hangok, a törzsi rítusokat idéző, kántálás-szerű dallamok elemi erővel hatnak és tökéletesen passzolnak mindahhoz, amit a rendező elénk tár. Szép lassan, sőt mondhatni elegánsan bontakozik ki a borzalom, Olivia Cooke (Amanda), Anya Taylor-Joy (Lily) és Anton Yelchin – a 27 éves korában elhunyt színésznek ez volt az utolsó szerepe – pedig úgy játszanak, hogy legszívesebben Oscart adnék nekik…

Lényeg a lényeg, a Telivérek igen jól sikerült thriller, amely borzongat, sokkol és ahogy a műfaj legtöbb darabja, úgy ez is azt mondja: igazán nem a horrorokban felsorakoztatott lényektől kell félnünk, hanem azoktól, akik szinte pontosan olyanok, amilyenek mi magunk vagyunk. Ahogy a mondás is tartja: ember embernek farkasa.

Miért kötelező megnézni? Persze kötelező a 39 lépcsőfok és a Gyilkosság telefonhívásra is, ez a kortárs film azonban jól példázza, hogy a thriller minden korban megállja a helyét és képes felhívni a figyelmet arra, milyen félelmetes és veszélyes is tud lenni az ember.

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára