Eszter 
Napjaink egyik leginkább elkerülhetetlen kifejezése az, katasztrófa. A globális felmelegedés éppúgy képes előidézni katasztrófát, ahogy az emberi figyelmetlenség vagy mulasztás; a lényegen igazából nem változtat, hogy mi az ok. Esetünkben pedig most nem is az a legfontosabb kérdés, milyen gyakran történik manapság természeti vagy technikai katasztrófa, hanem az, miként viszonyulnak a megtörtént – illetve az elképzelhető – eseményekhez a filmek. A válasz természetesen egyértelmű: katasztrófák nemcsak a valóságban, de a filmvásznon is gyakorta történnek – egyébként már igen régóta. Épp ezért most egy újabb, sajátos műfajról írok, mellé pedig filmet ajánlok. (A műfaj egyik első darabját.)
Igen, a katasztrófafilmre gondoltam, mely valamilyen természeti csapás vagy technikai katasztrófa körüli drámai eseményeket bemutató tömegfilmes műfaj, amely „a bibliai tárgyú filmeposzok világi változatának is tekinthető”. A téma látványos jellege miatt már a némafilm korszakában is készültek ilyen filmek, például a Titanic elsüllyedésének különféle feldolgozásai, de „a műfaj igazi virágzása a ’70-es években indult el olyan filmekkel, mint az Airport (1970), a Poszeidón katasztrófa (The Poseidon Adventure, 1972) vagy a Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974). A katasztrófafilmek általában több szálon követik nyomon a drámai eseményeket, főhősük rendszerint mindennapi ember, akit a veszély rendkívüli tettekre sarkall, életét kockáztatja másokért, végül súlyos veszteségek árán megoldja a válságot, vagy megakadályoz egy még szörnyűbb következményt.” A baj okozója általában nem (csak) az anyatermészet – bár a pusztító erő szerepében ő tűnik fel – hanem sok esetben az emberi gyarlóság.
A katasztrófafilm gyűjtőszó alá azonban nemcsak a természeti, illetve valamilyen emberi mulasztás vagy technikai meghibásodás miatt bekövetkezett katasztrófát bemutató alkotások tartoznak: alműfajának tekinthetjük a szörnyfilmek vérszomjas ragadozókat, mutáns szörnyeket szerepeltető típusát is – ide sorolható például a Cápa (Jaws, 1975) vagy a Godzilla (1998). Mi most mégis nézzük csak a gyűjtőszót: ha meghalljuk azt a kifejezést, hogy katasztrófafilm, bizonyára mindannyiunknak beugrik valamilyen mozgókép vagy esemény. És egészen biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek e szó hallatán egyértelműen a Titanic elsüllyedése jut eszébe. Ha ez utóbbi kijelentésem igaz, akkor kezet foghatunk és már indíthatjuk is Roy Ward Baker 1958-as filmjét, A Titanic éjszakáját (A Night to Remember, 1958).
Ez az alkotás egyébként – úgy emlékszem, és jól emlékszem – nem volt kötelező az egyetemen, én azonban vettem a bátorságot, hogy azzá tegyem nektek, hiszen tényleg érdemes megnézni. Akkor is, ha pontról pontra ismerjük századunk egyik legmegrázóbb katasztrófáját és legalább tízszer láttuk az azt feldolgozó mozifilmet. Roy Ward Baker alkotása ugyanis a téma első nagyszabású feldolgozása, mely olyannyira pontos és tényszerű, hogy csupán egyetlen hibája/pontatlansága van: benne a Titanic nem törik ketté – de csak azért nem, mert erre a tényre csak a roncs felfedezése után, vagyis évekkel a film elkészültét követően derült fény. Az 1958-as A Titanic éjszakája tehát – annak ellenére, hogy nem dokumentumfilm – messzemenőkig hiteles, emellett pedig minden olyan erénnyel rendelkezik, amellyel egy katasztrófafilmnek rendelkeznie kell. Feszültséggel teli, látványos és megható alkotás, amely még azokat a nézőket is képes megérinteni, akik DiCaprio nélkül nem tudják elképzelni ezt a történetet. Hiszen – valósághű ábrázolásmódjának köszönhetően – rámutat a legfontosabb dologra: a Titanic katasztrófája nemcsak egy történet, hanem olyan valós esemény, melyet az emberiség sosem fog elfelejteni.
Miért kötelező megnézni? Mert az egyik legnépszerűbb műfaj korai filmje, mely annak ellenére, hogy ’58-ban készült, hatásosabb, mint néhány mai katasztrófafilm.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
