Eszter 
Előfordult már veletek, hogy néztetek egy filmet és úgy éreztétek, benne vagytok a történetben? És az, hogy olyannyira azonosultatok az egyik szereplővel, mintha ti magatok lettetek volna a vásznon? Láttátok már viszont a legmélyebb félelmeiteket, érzéseiteket egy mozgóképen? Én mindhárom kérdésre igennel válaszolok, talán ti is, épp ezért: most azzal a filmelmélettel foglalkozunk, melynek egyik legfontosabb területe a nézőt, egész pontosan a befogadói azonosulást vizsgálja. Mert a film tükör (is), melyben megláthatjuk és jobban megismerhetjük magunkat. S hogy miért egy szerelmi drámát ajánlok az elmélet mellé? Mert a szerelmes karakter az, akivel a lehető legkönnyebb azonosulni.
Mondhatni, a pszichoanalitikus filmelmélet az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb filmelméleti irányzata, mely rendkívül szerteágazó, sokféle kutatási területet foglal magában. „A jellegzetes kutatási irányok egyike a film alkotójának pszichoanalitikus szempontú vizsgálata, amely megközelítés tulajdonképpen a kezdetek óta jelen van a filmről való gondolkodásban. A pszichoanalitikus kutatások a filmet – hasonlóan az álmokhoz – az alkotó tudatalattijának kivetüléseként elemzik, s a filmalkotásból az alkotó elfojtásaira, pszichózisaira, gyermekkori traumáira következtetnek. A pszichoanalitikus filmelmélet másik jellegzetes kutatási iránya a filmalkotás szereplőit, s a szereplők egymás közti viszonyait vizsgálja a pszichoanalízis módszereivel.” A harmadik, és minden bizonnyal legfontosabb kutatási terület pedig a filmi befogadás folyamatának pszichoanalitikus vizsgálata. Az úgynevezett recepcióelmélet (vagyis befogadáselmélet) a ’70-es évek közepén terjedt el, elsősorban a magára a műre koncentráló filmszemiotika (a ’60-as években születő filmelméleti irányzat, mely tudományos módszerrel vizsgálja a film jelentést hordozó sajátosságait, nyelvi jellegét – a szerk.) kifulladásakor, Jacques Lacan írásai nyomán.
„Lacan nézetei szerint a filmi befogadás kulcsfogalma a szubjektiváció, a néző-befogadó tudattalan meghatározottságai”, melyek nagymértékben függnek például kortól, nemtől és társadalmi státustól. Ez némiképp bonyolultan hangzik, ám ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy nem az: Lacan ugyanis arra mutat rá, hogy a néző tudattalanul azonosul a filmben látott szereplőkkel, helyezetekkel, legfőképpen akkor, mikor a látott szituáció/érzés/cselekedet valamelyest ismerős számára. De ha már itt tartunk, muszáj megemlítenünk, hogy a filmelméleteket többnyire markánsan megkülönböztetni egymástól az, milyen metaforát használnak a filmre. Hogy miért szükséges kiemelni ezt a tényt? Mert „a pszichoanalitikus filmelmélet Lacan nyomán a tükörmetaforát alkalmazza. Lacan és a pszichoanalitikus filmelmélet fontosabb képviselői szerint a film – akárcsak a tükör – egyszerre megmutatja és elfedi a valóságot, a filmkép egyszerre valóságos és képzetes.” Vagyis arra mutatnak rá, hogy a néző képes felfedezni önmagát a filmben, épp úgy, mintha egy tükörbe tekintene. Természetesen tisztában van vele, hogy amit lát, nem a valóság, ugyanakkor akaratlanul is képes elfeledkezni erről és beleélni magát a vásznon – vagy bármilyen képernyőn – pergő történetbe. Ez a folyamat gyakorlatilag megakadályozhatatlan, de gondolom, ezt már ti is tapasztaltátok – igen, egészen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit úgy rabul ejtett egy-egy film, hogy a megnézése után még napokig benne élt és legszívesebben újra és újra lejátszotta volna…
Ezzel a kijelentésemmel el is érkeztünk ahhoz az alkotáshoz, melynek főszereplőivel az első perctől az utolsóig azonosultam, és melyből megtanultam valamit, amit a való életben csak nagy fájdalmak árán tudtam volna. Carlos Marques-Marcet Tízezer km (10,000 km, 2014) című filmjének főszereplői Alex és Sergi, akiket egy év és egy óceán választ el egymástól. A történet elején boldogan élnek barcelonai otthonukban és eldöntik, gyermeket vállalnak, ám tervük valóra váltását elodázzák, mikor a lány kap egy visszautasíthatatlan állásajánlatot Los Angeles-ben. Alexandra és Sergio számára így csak a számítógépes kapcsolattartás marad, és egy komoly, nehéz feladat: hogy megküzdjenek a közös jövő útjában álló tízezer kilométeres távolsággal.
Milyen távkapcsolatban élni? Milyen nehézségekkel kell szembenéznünk, ha több száz vagy több ezer kilométerre vagyunk a párunktól? Fizikai kontaktus nélkül elvész a szerelem? Nyilván sokunkban megfogalmazódtak már ezek a kérdések, válaszokat azonban nehéz adni rájuk, tapasztalat nélkül inkább csak találgatunk. A művészet – természetesen jelen pillanatban a filmre utalok – viszont, ahogy a pszichoanalitikus filmelmélet is rámutat, a segítségünkre lehet ebben a találgatásban. Egy filmben ugyanis megláthatjuk magunkat, általa pedig rádöbbenhetünk, hogy hangoznak a saját válaszaink.
Miért kötelező megnézni? Mert a Tízezer km remek példa arra, mennyire valósághű tud lenni a film. És ez rendkívül hasznos, ha egy olyan elméletet szeretnénk jobban megérteni, mely azt mondja: a filmben esetenként a valóságot, a saját valóságunkat láthatjuk viszont.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
