Chino 
A minap a munkából hazaérve azonnal lehuppantam a kanapéra, és „nekiláttam” egy jó kis sitcommal kipihenni a nap fáradalmait. Aztán a reklámblokk alatt elkezdtem „zongorázni” a távirányítón, és egyszer csak Richard Pryor kiáltotta az arcomba: Nem vagyok fehér!? Természetesen a már ezerszer látott Vaklárma (See No Evil, Hear No Evil, 1989) szerepelt a Moziverzum csatorna műsorán, és nem is volt kérdés, hogy mivel fogom tölteni az elkövetkező másfél órát.
A fenomenális Gene Wilder-Richard Pryor duó kétségtelenül legszórakoztatóbb vígjátéka egész életem egyik legnagyobb filmes élménye; kategóriájában nálam abszolút első helyen szerepel. Leginkább emiatt teszem most számotokra kötelezővé ezt a filmet.
A Pryor-Wilder páros meghatározta a ’70-es, ’80-as évek komédiáit – a zsánerben közel akkora duót alkottak, mint a spagettiwestern műfajában Terence Hill és Bud Spencer. Olyan alkotások fűződnek a nevükhöz, mint a Dutyi dili (Stir Crazy, 1980) vagy az Száguldás gyilkosságokkalt (Silver Streake,1976), ám a legkiemelkedőbb produkciójuk mégis a se lát, se hall Vaklárma.
Az kijelenthető, hogy Arthur Hiller vígjátéka a legjobb korban készült, manapság, a píszí uralta világban lehetetlen lenne egy ilyen, testi fogyatékosságra épülő filmet eladni. Akkoriban nem volt ilyen szigorú a cenzúra, ugyanakkor a produkció inkább az átvitt értelmű szellemi fogyatékosságot helyezi előtérbe. A süket újságárus Dave-et (Gene Wilder) és a szerencsejáték-függő Wallyt (Richard Pryor) egy percig sem tudja sajnálni a néző a helyzete miatt. De az obszcén szóhasználat – elsősorban Pryor szájából – sem egy szokásos vígjátéki elem. Ez azonban – szerencsére – nem öncélú trágárságban testesül meg, hanem illeszkedik a filmbe. A gagek és helyzetkomikumok sokasága pedig végig próbára teszi a rekeszizmokat. A film másik nagy erénye, hogy nem fogy ki a poénokból. Komoly veszélye a hasonszőrű filmeknek, hogy egy idő után ellaposodik, hiszen „telítődünk” az alapvető humorforrással. A Vaklárma viszont távol áll ettől, ugyanis az utolsó öt percet is ugyanúgy végigkacagjuk, mint az első fél órát.
A történet valójában egy B-kategóriás krimire hajaz; ebből alkottak Hillerék egy felejthetetlen komédiát. A töksüket újságárus Dave standjához éppen új munkaerőt keres, az állásra a világtalan Wally jelentkezik. A nem mindennapi állásinterjú közben lelőnek mellettük egy embert, és ők válnak az elsőszámú gyanúsítottakká. Pechjükre képtelenek azonosítani a gyilkost – Dave csak egy gyönyörű női lábat látott, míg Wally egy Shalimar parfüm illatát érezte. Közben kiderül, hogy az áldozat egy felbecsülhetetlen értékű aranyérmét (mely egy szupravezetőt rejt magában) dobott utolsó erejével a borravalós dobozba, ami azután Wally zsebébe vándorol. Erről persze, mit sem tudnak, így nemcsak a rendőrség, hanem az érmére vadászó rosszfiúk kereszttüzébe is kerülnek.
S ezzel kezdetét veszi az őrült hajsza, melynek során lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetbe sodródnak, amik folyamatos helyzetkomikumokat eredményeznek. Ezek nagy részét ráadásul saját marhaságuknak köszönhetik. A poénok szinte teljes egészét persze a fogyatékosságuk szolgáltatja, amik ugyanakkor nem csak helyzet, -illetve jellemkomikumokból állnak, a párbeszédek, felejthetetlen egysorosok legalább akkora röhögést váltanak ki a nézőből.
Azt gyakorlatilag mondanom sem kell, hogy két főhős viszi a prímet. Minden mellékszereplő –mint például az első komolyabb filmjét jegyző, kamaszbajszos Kevin Spacey, vagy Joan Severance – inkább csak amolyan adalék ahhoz, hogy haladjon a sztori. A gyeplőt Gene Wilder, illetve Richard Pryor kezébe adták, s látványosan szabad kezet is adtak nekik. Nincsenek korlátok közé szorítva, ami nagyon jót tett a filmnek. Az pedig, hogy a duó Helyey László és Márton András hangján szólal meg, a magyar szinkron csúcsteljesítménye. Nem csupán „ráöntötték” őket a szereplőkre, de még szórakoztatóbbá is tették a Pryor-Wilder párost, ez pedig nem kis szó.
A Vaklárma összességében nem csak egy remek vígjáték. A komédia minden elemét magában foglalja és kiválóan ötvözi, miközben egy percig sem veszi magát komolyan. Ironizál, gúnyolódik, szemtelen, de mindezt kedvesen és ami a legfontosabb, fergeteges viccözönnel teszi, és nem szorul be a zsáner keretei közé.
Miért kötelező megnézni? Mert a Vaklárma amellett, hogy egy fergeteges vígjáték, olyan másfél órás szórakozást nyújt, melyen keresztül a filmtörténelem egyik legjobb komikuspárosának játékát kacaghatjuk végig.
