John 
Rengeteg könyv megfordult már a kezemben, azonban mikor a könyvklub kapcsán a kedvencemet kérdezték, egyáltalán nem esett nehezemre választani. Vannak könyvek, amik hosszabbak, színesebbek, „irodalmibbak” Az emlékek őrénél (The Giver, 1993), mégis ez azon kevés írások egyike, amit többször is elolvastam és minden alkalommal új élményt nyújtott. Tudtam, hogy a történet iránti szeretetemmel nem vagyok egyedül, mégis most először kerültem olyan közösségbe, ahol minden egyes ember olvasta a könyvet, így örömmel ugrottam bele a többiekkel kedvencem megtárgyalásába.
Habár elég ismert könyvről van szó, a biztonság kedvéért ismertetem a fülszöveget: Jonas a legboldogabb 12 éves fiú: a világban, amiben él, nincsen erőszak, lopás, hazugság, fájdalom, se szomorúság. A családi élete harmonikus, barátai szeretik, az iskolai kötelezettségeit is ellátja, és ráadásul a jövője miatt sem kell aggódnia. Ebben a világban ugyanis nem az egyén, hanem a közösség választja ki mindenkinek a számára legmegfelelőbb munkát. Bár saját nézőpontjából nincsen benne semmi különleges, a vezetők egy különleges feladatot jelölnek ki Jonas számára: ő lesz a következő Emlékek Őre.
E könyv kapcsán rengeteg mindenről lehetne akár órákon át beszélni, minden túlzás nélkül, ám ezúttal azokat fogom érinteni, amelyeket alaposabban megvitattunk a csoporttal. Az első pont legyen az, amiben a leginkább megoszlottak voltak a vélemények: a karakterek. Gabriella szerint a könyv világa jóval kiforrottabb, mint a szereplői, és ezzel egyet is értettünk. Mindenkinek vannak kiemelkedőbb jó és rossz tulajdonságai, de nagyon kevés esetben mélyedünk el jobban a lelki elemzésekben. Lois Lowry akár mondatról akár szereplőkről van szó, nem szeret olyan karaktereket behozni, amik/akik nem mozdítják előrébb a történetet, vagy nincsenek rá kihatással. Ennek ellenére voltak, akikre folyamatosan visszatértünk a beszélgetés alatt, így kissé önkényesen, de őket nevezném meg a fő karaktereknek. Jonas a körbe egyértelműen beletartozik, elvégre ő valóban a történet főhőse. Bizonyos értelemben valóban egy tökéletesen átlagos kisfiú, aki semmi lényegesben nem tűnik ki, nincsenek nagyra törő vágyai sem, illetve barátjával ellentétben diszfunkciói sincsenek. Semmivel nem tűnik ki – és pontosan ez a lényeg. Egy kifehérített, minden alapvető tulajdonságtól megfosztott világban szó sem lehet egyediségről. Jonas normális, ám ezáltal a többiekhez képest különlegessé is válik. Jómagam nem szeretem a sablonosan átlag „jó fiú” jellemeket, ebben az esetben viszont a körülmények által Jonas nem egyszerűen normálissá, hanem emberivé válik, az egyetlen valóban megérthető és kedvelhető karakterré.
Bár Gabriel koránál fogva nem kifejezetten minősül karakternek, mégis úgy érzem, hogy nem lehet kihagyni a fontos szereplők felsorolásából. Csecsemő létére ez a kisfiú több érzelmet, energiát és önálló gondolatot sugároz magából, mint az őt körülvevő emberek bármelyike Jonas kivételével. Ráadásul ő az egész cselekménysorozat kiinduló pontja.
A két főszereplő fiú kivételével mindegyik szereplőről elmondható, hogy nagyjából ugyan azt az érzést váltotta ki belőlünk: az Emlékek Őre sajnálatot, az Anya ürességet, Lily visszafogott szeretetet, Fiona gyengéd vonzalmat, Asher pedig csalódottságot hagyott maga után. Az Apa karaktere viszont megosztott bennünket: Viktória szomorúnak látta őt, Zsuzsa érzelemmentesnek, jómagam a többséggel együtt pedig semlegesnek éreztük. Egyik szereplőről sem volt nehéz véleményt alkotni, épp ezért Jonas apját felvidítóan érdekes talánynak minősítem.
A szereplők után szavazásra bocsájtottam a kérdést: Jonas helyében mennél, vagy maradnál? Izgalmas volt látni, hogy a választás egyöntetűen az előbbire esett. Ez elgondolkoztatott minket. Hátra hagyni a közösségedet, a családodat, feláldozni a saját életed egy másikért és végleg magad mögött hagyni az addigi életed biztonságát – meg kel hagyni, felelős döntés. Ám koránt sem ez az egyetlen pontja a könyvnek, ahol komolyabb vizekre evez az olvasó. Az Emlékek őrét – minden valószínűséggel a főszereplő kora miatt – a 12 éves korosztálynak jelölték, és főleg ebben a kategóriában is díjazták, többünk is ebben az életkorban olvasta először. Abban azonban egyetértettünk, hogy ez nem volt a legmegfelelőbb döntés. Lois Lowry könyveit könnyű olvasni az egyszerű nyelvezetük miatt, ez viszont nem elegendő indok arra, hogy gyerekeknek való olvasmánynak kiáltsuk ki. Az Emlékek őre története maga egy gigantikus társadalomkritika, telezsúfolva erkölcsi kérdésekkel és morális dilemmákkal, amikhez élettapasztalat, világlátás és egy minimális tudás szükséges. Megvan mindez egy ötödikesnek? Ahogy Rajmund rámutatott, a könyvben szó esik szexről, háborúról, eutanáziáról, halálról, öngyilkosságról és még sok egyébről, amikről a szülők szeretnék, ha a gyerekeik minél később találkoznának. Nem rossz megmutatni egy gyereknek a világ távlatait, de tény, hogy a megjelölt korosztály nem hogy értékelni, érteni sem fogja ezeket, ahogyan mi sem értettük.
Az utolsó pont, amit a beszélgetésből érdemes megemlíteni, az az, hogy a könyvből azonos címen film is készült (Giver, 2014). Zsuzsa és Viktória szerint a film legalább olyan jóra sikerült, mint a könyv. Sikeresen vászonra vitte a sorokat, ráadásul számukra olyan részleteket is megmagyarázott, amit a könyv csupán sejtetett. Ez utóbbival én is egyetértek, a sikeres adaptációval azonban már nem tudok. A film eladhatósága érdekében sok olyan részletet megváltoztattak, amiről a könyvben szó sincs és nem is lehetne, mint például a koruk, a szerelmi szál, vagy a feleslegesen kiemelt karakterek. Nagyon nehéz úgy vászonra vinni egy könyvet, hogy az adaptációként és önálló filmként is megállja a helyét, és bár Az emlékek őre, mint film, 50-50 százalékot teljesített, mégis úgy érzem, hogy inkább elvett, mint hozzá adott volna a Lois Lowry-világ élményből.
Összességében tehát örömmel konstatáltam, hogy nem csupán számomra gyerekkori kedvenc ez a könyv, és még boldogabban láttam, hogy sokan a sorozat további három részét is felvették az olvasmány listájukra (Valahol, messze; Hírvivő; A fiú). Az Emlékek őre egy minden korosztály számára élményt nyújtó történet, amit – ha már ajánlott olvasmányokról esett szó – szívesen látnánk az iskolában kötelező irodalomként is.
