November 16-án mutatták be a Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them) – vagy ahogy a köznyelvben forog: az „új Harry Potter” – című filmet, J K. Rowling varázsvilágának egy eddig még soha nem látott oldalát. És a híresztelések alapján kapunk még négy részt, ugyanis a tervek szerint egy pentalógia van készülőben, melynek második része 2018. november 16-án kerül a mozikba. Végre elhagyjuk a Roxfort izolált környezetét és egy másik kontinensen egy új varázskultúrával ismerkedhetünk meg. És persze egy maréknyi szeretnivaló karakterrel is találkozhatunk, akik valószínűleg végig kísérik Goethius Artemis Fido Salamandert, hivatásos magizoológust, varázslatokkal teli útjai során.
Őszintén meg kell vallanom, hogy a Harry Potter franchise filmek nem a legkedvesebbek a szívemnek. Talán még eleinte vártam a galambot én is, de valahol a Tűz Serlege és a Főnix rendje között a világ varázstalanítva lett. Az újabb Harry Potter filmek felvették a kétezres évek vámpíros, vérfarkasos, darkos stílusát. Leginkább ez taszított el Rowling fantasyától, de a történet is kezdett elvékonyodni, mint a rétes tésztája, ahogy nyújtják. Nem a Harry Potter filmekről szeretnék beszélni elsősorban, de óhatatlanul is az ember belefut abba a hibába, hogy párhuzamokat találjon a két történet között, melyet maga az írónő se nagyon választott el egymástól. Goethe Salamander ugyanis a Roxfort tanulóinak tankönyv írója, egészen pontosan – nem meglepő módon – a Legendás állatok és megfigyelésük című tanulmánynak a szerzője. Ezt maga az írónő is kiadta, mint fiktív tankönyvet, mely a történet szerint – Potter idejében – az 52. kiadását éli. A kis könyv feltűnik a filmben is, ahol egészen a végéig kell várnunk, mire megtudjuk, hogy ez az a bizonyos könyv, de szemfülesek ezt már korábbi jelenetekből is összerakhatják. Nagyjából 85 bestia életéről, szokásairól és gondozásának módjáról olvashatunk benne, valamint egy skála alapján azt is megtudhatjuk az állatról, hogy mekkora eséllyel nem éljük túl a vele való találkozást. Éppen ezért elengedhetetlen szakirodalma ez minden WWF munkatárs magizoológusnak, mely olyan időben íródott, amikor a mitikus lényeket problémának, élősködőknek tekintik, akiket ki kell írtani a lakhelyek környékéről. Főhősünk motivációja az, hogy minél több varázslóval és boszorkánnyal megismertethesse a varázsvilág állatait. A film története ez idáig még nem jelent meg könyvben.
Egy rövid jelenettel kezdődik a két órás kaland, melyben egy szőke hajú, klasszikus férfi frizurájú fejet csodálhatunk meg hátulról, aki egy remek CGI effekttel eltüntet néhány pálcás varázslót egy nagyon sötét birtok udvarán. Ez alig egy percet vesz neki igénybe, s ezzel már is sejtelmessé vált filmünk, mely itt megszakít minden kapcsolatot ez előbb említett karakterrel, akire később úgy utalnak vissza a történet során, mint a legelvetemültebb gonoszra. Azonban ez még nem az ő ideje. A történet egésze Salamanderre (Eddie Redmayne) koncentrál, s bár vannak mellékszálak, – mely történetvezetési módszer nem jellemző ebben az univerzumban – a legvégén minden történés összeér, még a sejtelmes szőke férfi kilétéről is lehull a lepel, de nem árulok el semmit, hadd legyen meglepetés. A magizoológus története se kevésbé titokzatos, mint egy árja tarkó premier plánja. Ő ugyanis egy bőrönddel érkezik a nagy almába 1924-ben, azzal a céllal, hogy felkeresse egy barátját, aki szintén állatokkal foglalkozik és azért, hogy visszaengedjen egy griffet természetes élőhelyére Arizónában. A kissé szórakozott, szociális készségeiben némiképp elmaradott, mégis nagy és tiszta szívvel megáldott, őszinte főszereplőnk az év egyik legjobban sikerült karaktere. Ami igazolhatja ezt, az Eddie Redmayne színjátéka, melyben az utóbbi években egyáltalán nem csalódtunk és mely most sem maradt le eddigi szerepeitől. Ismét kapunk egy új 21. századi férfiképet, ahol a vékony, magas férfi el van a kis világában, melyből nem hiányzik a romantika és az érzelmesség. Mindemellett nehezére esik neki a társas érintkezés legtöbb formája, kezdve a szemkontaktus kerülésével, egészen a legapróbb hála vagy köszönet kifejezéséig.
Porpentina Goldstein (Katherine Waterstone) személye pedig a minden lében kanál ex-auror, aki illegális varázsállattartásért és felfedésért letartóztatja Salamandert, majd még az nap este felviszi őt és újdonsült magnix – vagy mugli – barátjukat, Jacob Kowalskit (Dan Folgert) a saját lakására, mely nem igazán volt érthető döntés a részemről. Én személyesen a látottakat, mint az elkeseredett és eddig eredménytelen párkeresés folyamataként fogtam fel, mely természetesen hidegen hagyta Salamandert, aki egész nap azon volt, hogy megszabaduljon a társaságától és előkerítse állatait. S bár kakaót is kaptak vendéglátóiktól, ők mégis nekiindulnak az éjszakának, hogy előkerítsék a bőröndjéből kiszökött állatokat. Melyek természetesen édesebbek mint egy bödön méz és varázslatosak akár a természet. Így járhatjuk végig az éjszakai New York utcáit mágikus erejű szörnyek után kutatva Salamanderrel és Jacobbal, akik nem túl diszkrét módon gyűjtik be bundás barátaikat.
A másik szál, melyen fut a történet, Percival Graves (Colin Farrel) és Credence (Ezra Miller) titkos összeesküvéséről szól, mely ugyan a néző előtt zajlik, de még így is folyamatosan a „miért?” kérdést veti fel az emberben. A indítékok nem tisztázódnak le a történet végére sem, de világossá válik mindenki számára, hogy ebből még terveznek pár epizódot. Amit érdemes tudni róluk spoiler mentesen, hogy Credence egy árva fiú akit rendszeresen ver az árvaházban egy nevelő nő, aki félállásban egy boszorkányellenes liga vezetője. Percival pedig auror, aki egy különleges ügyben nyomoz. Amikor pedig a két szál összeér az akció, a dráma és a fantasy olyan elegyét adja, mely a katarzis állapotába kényszeríti a nézőt, nem mintha az eufória érzése nem kísérné végig.
A mágia és misztikum teljesen áthatja a folyamatos történések láncolatát, így egyszerre izgalmas minden kaland és titokzatos marad minden egyes eleme a pentalógia első részének. Épp ezért nehéz is önálló filmként tekinteni rá, hisz sok minden szorul magyarázatra. Egyes jelenetek misztikája széthullott abban, hogy a néző egyszerűen csak nem értette a motivációkat és a szerepeket azon karakterek esetében, melyek csak a következő részekben kapnak hangsúlyt. De ilyenek a folytatásos történetek. Kicsit bosszantóak a befejezetlen filmek, de szeretjük őket, főleg kritizálni a folytatásokat az első sikerei után. A siker biztosan könyvelhető volt, elvégre David Yates nem először rendezett varázslatos filmet a varázsvilágban. Legalábbis a részemről sikerként éltem, hisz régen ragadt meg ennyire Rowling világa, aki még mindig ontja magából az emberi fantázia által valaha is megalkotott legsokszínűbb ötleteket, bővítve univerzumát, szórakoztatva benne minket.
mafab: N/A
IMDB: 8,2
Metascore: 65
Értékelés: 80/100