Leszámolás velem – egy világpremier kritikája

Sok féle színdarabot láttam már, különösen, ami a szereplő gárdát illeti, a száz embert is megmozgató tömegjelenetektől a két szereplős művekig. Olyat viszont, ahol egyetlen ember áll ki a nézők elé, majd játszik le egy teljes darabot, ahogy Nagy Dániel Viktor tette a Leszámolás velemben, még soha. Az Edouard Louis Leszámolás velem című könyvéből írt monodrámát a világon először mutatják be a Jurányi Inkubátorházban március 7-től. Ha a világpremier nem hozza meg azonnal a kedvet a jegyvásárlásra, a most következő kritikában kifejtetteknek remélem, sikerül.

Az Orlai Produkciós Iroda a kezdetektől arra törekedett, hogy az általuk prezentált darabok mély, ám sokszor elhallgatott társadalmi kérdéseket és emberi sorsokat mutassanak be. A 2014-ben bemutatott Happy Ending a rákbetegségről, az egy évvel későbbi Apa az Alzheimer-kórról, az Egyasszony pedig egy beteg gyerekét gondozó anyáról szólt. Egyik sem olyan téma, amiről bárki hangosan merne beszélni, nem hogy az utcán, még az otthonában sem. A kínos, félelmetes és csak suttogva említett témák sorába idén, 2017-ben a homoszexualitás került be. A darab egy francia fiú, Eddy már fiatalkorától elszenvedett mássága miatti hányadtatásáról szól a zárt falusi környezetben. Jobbkor talán nem is drukkolhattak volna elő ezzel a feldolgozással, mint most, amikor a melegekkel illetve meleg jogokkal kapcsolatos pro/kontra viták kezdenek kicsúcsosodni. Az aktualitása azonban csupán a legkisebb része a darab pozitívumainak, mondhatni ez a cseresznye a tetején. Noha pusztán az aktualitástól semmi sem lesz automatikusan jó, jelen esetben a gyümölcs alatt viszont egy egész finomsággal teli kehely rejlik.

Legelőször a színdarab egyetlen szereplőjéről, Nagy Dániel Viktorról kell szót ejteni. Ő ennek a darabnak a szíve és lelke, ami életet adott a rendező (Rába Roland) és a producer (Orlai Tibor) által megalkotott testnek. Ha az előadás végén nem kellett volna kimenni a teremből vissza a valóságba, elhittem volna, hogy végig Eddy beszélt hozzám, és mondta el élete borzasztó történetét, nem pedig egy magyar színész. Természetességgel adta elő a szerepét, és amikor egyszer-kétszer a fáradtságtól megbotlott a szövegben, az sem jelentett gondot – hibázni emberi dolog, és ő a sajátjából nem is csinált nagy dolgot. Hihetetlen átélés és tehetség kell egy monodrámához, ő pedig mindkettőt biztosította. Kifejezetten boldog voltam, hogy a megannyi rossz tapasztalat után, végre egy olyan színészt hallok, aki még üvöltés közben is képes artikuláltan és tökéletesen érthetően beszélni. Végül, de nem utolsó sorban szeretném minden tiszteletemet kifejezni Nagy Dániel Viktor lábainak, amik olyan könnyedén tipegtek a magassarkúban egy óra után is, ahogy kevés nőé tenné.

A cipő kapcsán következhet mindaz, amivel a színész operálni tudott: a jelmezzel és a kellékekkel. Összesítve a színész-jelmez-kellék triót elmondható, hogy ez a világ egyik legminimalistább darabja. A kicsi, fekete térben egyetlen színész játszik a szobához illő sötét tréningruhában és tűsarkúban, miközben mindössze egy tucat kiszínezett kartonfogurával operálhat. Félreértés ne essék, mindez így jó. Emlékeket látunk, egy sérült férfi visszaemlékezését, az ő szemével látva és szavait hallva. Nem kell ide se nagy tér, se nagy tömeg, se csillogó jelmezek, elég néhány torz kartonarc egy sötét szobában.  A gyermeki egyszerűséggel igazán ijesztően kifestett kartonfigurák Eddy családtagjait, életének régi szereplőit hivatottak megjeleníteni. Itt is kiviláglik Nagy Dániel Viktor tehetsége, aki saját szerepe mellett legalább tizenkét másik személyiséget is a színpadra varázsolt. Semmi feleslegesnek nincs helye a színpadon, még hangoknak sem. Egyfajta keretbe foglalva a monológot a kezdetnél és a végnél egy-egy dal támogatja meg, más hangeffekt viszont nincsen.

A Leszámolás velem egy könyvadaptáció, és mint ilyen, nagyon fontos az eredeti alapanyag, amit – egyelőre – sajnos nem ismerek. Azt ellenben az avatatlan szem is megmondhatja, hogy a kronologikus sorrend a legjobb módja volt annak, hogy ezt a történetet érthetően elő lehessen adni. A darab mesélése nem Eddytől, hanem két generációval feljebb indul, a nagyszülőktől majd szülőktől, akik az alapjai voltak mindannak a fájdalomnak, amiről a későbbiekben hallunk. A darabot ugyan egy ember mondja el, mégis rengeteg másik élettörténetet megismerhetünk, amelyek különbözzenek bármennyire, egy dolog összeköti őket: mindegyiket az irracionális, begyöpösödött gondolkodásmód tette tönkre. Nőkről hallunk, akik számára egyértelmű és mindennapos, ha a párjuk veri őket. Férfiakról, akiktől kiskoruktól elvárják a „tökösséget”, a verekedést, káromkodást és kemény ivást, hiszen ezektől lesz valaki igazi ember. Gyerekekről, akik nem kaptak szülői szeretetet, megértést vagy rendes életkörülményeket, csupán két alapjaiban elrontott szülőmodellt, ami később, mint egyetlen ismert módot ők is követnek majd. Látunk egy közösséget, ami elnyom, visszahúz és kisemmiz, ahol elavult elvek határozzák meg az emberek életét, és ahol bűn, ha más vagy. Összességében véve, ha nem tudnám a szerző nevét, vagy kicserélnénk a szereplők neveit, könnyen hihetnénk, hogy ez egy Magyarországon játszódó történet.

Ha létezne „kötelező színdarabok listája”, a Leszámolás velemet szívesen ráírnám. Mindössze hatvan percben egy teljes könyvből kapunk audiovizuális élményt anélkül, hogy annak morális tartalmát megpróbálnák erőszakkal belénk tömni. Egy sajnos mindennapi történet egy nem mindennapi előadásban – mit mondhatnék még, vegyék és vigyék!