Letargia? Liturgia! – Interjú Kamarás István OJD-vel

Nemrégiben jelent meg Ipiapi atya füveskönyve, egy szent bolond bölcseleteit tartalmazó könyv, amely nevetéssel kívánja gyógyítani az élet furcsaságait, s feszegeti a kérdést: lehet-e nevetni Istenen, vagy ami még fontosabb, lehet-e nevetni Istennel?

Kamarás István OJD irodalom- és vallásszociológus és író, a rend rendíthetetlen tagja gyűjtötte össze a fiktív alapítónak, egy bizonyos Cosinus-Tupuapati OJD, más néven Ipiapi atyának bölcseleteit, könyörgéseit, s publikálta a Luther Kiadó gondozásában a gyógyító erő terjesztésének szándékával. A gunyoros és humoros írások görbe tükröt tartanak az olvasó elé, s felhívják a figyelmünket az oly gyakran feledésbe merülő feladatunkra, a nevetésre. Ipiapi atya füveskönyve nem állásfoglalás az egyház botladozásai ellen, s még kevésbé vádolható blaszfémiával; jó füveskönyvhöz méltóan csupán gyógyírként szolgál a hétköznapokra. Alternatívát kínál, és mosolyt csal az arcokra, hogy a legkilátástalanabb pillanatokban is kiszakadhassunk a sötétségből, derűsen tekinthessünk körül, s önnön jelentéktelenségünkön keresztül megsejthessünk valamit a mindenkori isteni jóságból. Erről beszélgettünk a szerzővel.

Mesélje el, kérem, az olvasóknak, ki is volt az a bizonyos Ipiapi atya, s hogy mit kell tudnunk az OJD rendről, melyet Ön alapított.
Ipiapi atya fikció, az OJD valóság. Pontosabban: a fikcióbeli OJD mellett van egy valóságos OJD, itt és most, húsz taggal. Ipiapi atya legelőször az 1992-ben megjelent Ipiapi atya levelei című könyvemben bukkan föl, nyolc évvel később a még két résszel bővült Ipiapi atya (Egy legenda dokumentumai) című könyvemben, mely a szociográfia, a szatíra és a misztika ötvözete. Felbukkan még a 2011-ben megjelent Szövedék című regényemben is, a most megjelent Ipiapi atya füveskönyve pedig Ipiapi atya szövegeit (imáit, legendáit és evangélium-parafrázisait) tartalmazza. A Magyarországról elszármazott Ipiapi atya, vagyis rendes szerzetesi nevén Cosinus-Tupuapati az Ordo Joculatorum Dei (Isten Bohócainak Rendje) tagja az óceániai Naururól érkezett vissza szülőföldjére 1989-ben, hogy a rendszerváltozás utáni hazájában misszionáljon. Itthoni működését Legalsószentbendeken kezdte el, és itt is fejezte be. Közben megfordult Betobarcikán, Szocióváron, Pannonhalmán, budapesti aluljárókban, liturgikus cirkuszt rendezett, rendhagyó lelkigyakorlatokat szervezett, a 2014-s választásokon (már mint élő legenda) részt vett az OJD kampányában. Ipiapi-könyveim olvasói közül többen engem azonosítottak Ipiapi atyával, és felvételüket kérték az OJD-be. Mit volt mit tennem, megalapítottam ezt a teljességgel rendhagyó, rendetlen rendet. Tagjai  különböző nemű, életkorú, életállapotú (szerzetes, pap, világi), világnézetű (vallásos, agnosztikus, kereső), foglalkozású, (autóbuszsofőr, néprajzos, szociológus, magyartanár, matematikatanár, könyvtáros, irodalmár, neveléstudós, oktatáskutató, ökofilozófus,  római katolikus pap, evangélikus lelkész,  katolikus püspök, apáca, gyógytornász, médiatechnológus) és különböző politikai irányzatokhoz kapcsolódó, eltérő habitusú és ízlésű személyek. A tagok legnagyobb közös osztója a nyitottság, a kreativitás, a rácsodálkozás és derű, tehát az OJD sarkalatos erényei. Rendünk lényegénél fogva regulázatlan, íratlan „regulája” spontán alakul. Mivel főnöke sincsen, csak alapítója, mindenki alakíthatja. Az OJD-tag is lehet szomorú, de csak két szólamban, ahogyan ez a Prédikátor könyvében is meg van írva: „Minden okom megvan a szomorúságra, minden okom megvan az örömre.” Éppen ezért az OJD-tag kicsit lökött, kicsit tudathasadásos, de ebbe a hasadékba beszüremkedik a fény, vagyis ez a „tudatszakadék” nem Rám-szakadék.

Mi kell ahhoz, hogy valaki az OJD tagjává válhasson? Van valamilyen sajátos eljárás, rituálé, amely keretei között maguk közé fogadják a csatlakozni vágyókat? Egyáltalán milyen feltételeknek kell megfelelniük?
Elegendő rokonszenvezni sarkalatos erényeinkkel, és belépni akarni. Eddig mindenki nálam jelentkezett, de erre sincsen szabály.

Említette a könyvbemutatón, hogy a rend tagjainak istenképe nem egységes, s a legkülönfélébb világlátások is megjelennek köztük. Az írások jelentős része azonban mégis Istennel folytatott párbeszéd. Mennyire nehéz így összeegyeztetni ezeket a tanokat, imákat, Ipiapi atya bölcseleteit a tagokkal? Van erről a renden belül egyfajta konszenzus?
Az Ipiapi-könyvek szellemisége volt a belépés alapja. Feltételezem, hogy alapos vizsgálódás után kiderülhetne, hogy ez a konszenzusunk viszonylagos. Például viszonylag erős konszenzus alakult ki az OJD-ben Pilinszky költészete körül (egy alkalommal ez volt ritka személyes találkozóink egyikének témája), menekült-ügyben azonban már sokféle vélemény ütközött. A most megjelent Ipiapi atya füveskönyve fogadtatásával kapcsolatban még nem áll rendelkezésemre elegendő reflexió, ugyanis ez sem kötelező olvasmány az OJD-ben.

A könyvben található imák valós, bevett formulái egy-egy OJD tag könyörgéseinek, vagy csupán a rend hitvallásának kifejeződései?
Ezek egyike-másika már ismert és kedvelt volt az OJD-ben, de ezek az én adalékaim.

Volt szüksége egyfajta átszellemülésre ahhoz, hogy Ipiapi atya szemüvegén keresztül fogalmazhassa meg ezeket az írásokat? Mit jelentett Önnek Ipiapi atyaként írni?
Mint Flaubert regényének olvasója, én is mondhatom, hogy Bovaryné én vagyok, mint ahogyan én vagyok Medve és Bébé (Iskola a határon), én vagyok Röfi (A legyek ura), én vagyok a Mester és Margarita (Bulgakov regényéből) és még sok mindenki. Szerzőként még inkább  mondhatom, hogy Ipiapi atya én vagyok, még ha ezek nem is kulcsregények. (Különben a Szövedék-ben Ipiapi atya mellett egy Kamarás István nevű könyvtárantropológus is szerepel, aki jobban hasonlít rám, mint Ipiapi atya.) A magát joculator Deinek nevező Assisi Szent Ferenc kedves szentem. A bohócságot szent dolognak tartom, így aztán mindig szívesen szólok Ipiapi atya nevében.

Ipiapi atya Füveskönyve voltaképp az egyik legbensőségesebb kapcsolatot tárja fel Isten és ember között: játszópajtások, tréfálkozó barátok. Miért ajánlaná könyvét akár ateistáknak is?
Mert az ateisták is Isten gyermekei. Sőt, azok az ateisták, akik radikálisan nemet tudnak mondani önzésükre, ahogyan ezt K. Rahner fejtegeti, anonim keresztények. A humor, a komikum P. Berger szerint kicsi transzcendencia, ami a nem vallásos ember számára is kínál transzcendálást, vagyis átlépést.

Felmerültek Önben (Önökben) félelmek a blaszfémia vádjával kapcsolatban? Hiszen a szó szoros értelmében bohóckódnak Istennel.
Hogy ki, mikor, mit tart blaszfémiának, kulturális kérdés. Az OJD-s szubkultúrában ez a habitus legitim. Hisszük, hogy a nevetés is Isten (a Szentlélek) ajándéka, ezért a bohóckodás meglehetősen istenes dolog.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznia Ipiapi atya tanításait, hogy szólna ez a mondat?
Csak kettőben tudom: Letargia? Liturgia!

Irodalomszociológusi munkássága során közel 1500 értelmezési kísérletét gyűjtötte össze Örkény István Trilla című egypercesének. Ipiapi atya szerint miért kell Wolfné nevét megjegyeznünk?
Ezt a kérdést kérem szépen megengedni szerepeltetni következő Ipiapi atya könyvemben! Talán azt mondaná, „Azért, mert Wolfné egyetlen, azért, mert Wolfné bárki lehet”.

Két évvel ezelőtt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az Ars Sociologica programsorozat keretei közt tartott egy előadást, ahol grafománnak nevezte magát. Lehet tudni, hogy mivel foglalkozik jelenleg? Legyen az tudományos vagy szépirodalmi jellegű is.
Éppen most készült el egy száz oldalas írásom Ferencpápista egyházreform Csereháton (földreszállott pasztorálszociológiai utópia) munkacímmel, mely egy pasztorálszociológiai konferencia-sorozatra készült afféle „hozzászólásként.” Izgatottan várom a konferencia tudós (szociológus, teológus) előadóinak reflexióit. Egyelőre megpróbálnak kihátrálni belőle, mert „botrányos” írásom egyfelől nehezen besorolható műfajú, másfelől az eddigi hivatalos egyházképet kerek perec megkérdőjelezi. Belekezdtem egy irodalomszociológiai befogadás-vizsgálatba is: három Esterházy szöveg fogadtatását, értékelését, hatását és értelmezését vizsgálom huszonéves és idős értelmiségiek körében.

Köszönöm az interjút!