Blackphoenix 
Az irodalomórákon minden diákba belesulykolt szent és sérthetetlen műnemek egy fergeteges koncert erejéig Diablo Boulvardra, Dragonforce-ra és Epicára módosultak. Kicsit elhúzódott a negyed évszázados szülinapi ünneplésem, ezért a gyors házhoz szállítás ellenére a Diablo Boulvard már javában szaggatta a húrokat, amikor megérkeztem a Petőfi Csarnokba. Így a ruhatárat azzal a lendülettel ki is hagytam, és igyekeztem olyan közel férkőzni a színpadhoz, amennyire csak lehetett. Szerencsére még nem volt nagy a tömeg.
Alex Agnew, a banda komikusból lett frontembere sikeresen megalapozta az este hangulatát; nagylelkűen közölte, megengedi, hogy a rajongók hozzáérjenek, főleg, ha hölgyekről van szó, bálnásat játszott az ásványvízzel, a Diablo Blvd. – dalok között pedig csak úgy repkedtek a „fucking”-ok. Bár ez utóbbi elég gyakori jelenség a rockkoncerteken. A zenéjük, különösen az utolsóként felhangzó Black Heart Bleed jobban felpörgetett az este hátralévő részére, mintha intravénásan fogyasztottam volna el egy jókora adag Red Bullt.
Kis szünet, majd a második előzenekar, a Dragonforce már a kezdeteknél bevetette a nehéztüzérséget; új Maximum Overload című almbumukat. A Three Hammers után felhangzott többek között a Game és a Symphony Of The Night is. Ez utóbbi dal csalóka módon lágy szimfonikus dallamokkal indult, és csak később fedte fel a benne lévő, még a Diablo Blvd-nál is zúzósabb, dinamikusabb tempót, amelyben szinte kézzel fogható volt a Sárkányerő.
Az Epica fellépése előtti rendezkedés közben a jobb minőségű fotók készítésének reményében közelebb nyomultam a színpadhoz. Ám már az első szám alatt szembesülnöm kellett a szomorú ténnyel, hogy a vakító fehér fény nagyon nincs jóban a telefonom kamerájával. Ennek a megvilágításnak és az íjhoz hasonlatos mikrofonnak köszönhetően viszont Simone Simons úgy nézett ki, mint egy tünde harcos. Legalábbis egy pillanatra, amíg el nem kezdődött az össznépi vad loboncrázás a színpadon és azon kívül is. A régi kedvencek és az új The Quantum Enigma című albumon szereplő számok vegyesen hangzottak fel, volt Martyr of Free Worlds, Originem és Cry for the Moon (ez a személyes kedvencem). Akadtak olyan kuriózumok is, mint a Reményi Ede Kamarzenekar művészeti vezetőjének, Kriston Tamásnak feltűnése, aki a gothic-power-szimfonikus metál együttest néhány akkord erejéig határozottan ez utóbbi felé billentette. A következő meglepetés pedig a ráadások között felbukkanó Dragonforce- Epica kooperáció volt. Néhány szerencsés rajongó, akik a légszomjra fittyet hányva az egész koncertet a színpad közelében heringezve asszisztálták végig, gazdagabbak lettek egy eredeti Epica- ásványvizes flakonnal, dobverővel vagy gitárpengetővel. Valahol a távolban egy már nem szomjas fiatalember elrikkantotta magát, valószínűleg Simone-nak címezve, hogy „gyönyörű vagy”! Ez volt a végszó, amikor már erősen éreztem, hogy a fent említett fiktív intravénás Red Bull párologni kezdett a szervezetemből. Minden esetre szuper szülinapi ajándék hullott az ölembe; ritkán van lehetőségem arra, hogy három ilyen nagyszerű együttest lássak egy estén fellépni.
