Eszter 
Megnéztük A martfűi rémet (2016), a magyar film idei nagy ígéretét, ami nagyon-nagyon megosztott minket. De túléljük, mert „példásan jó a közbiztonság” és mert „nekünk nincsenek sorozatgyilkosaink”.
Eszter
Jaj, most olyan nagyon próbálok nem túlozni, hogy csak na, de egyszerűen nem megy. Szóval leírom nyersben: ez a film iszonyatosan jó! (Az iszonyatosan szó helyére mindenki illesszen, amit csak akar.) Nem fogok ódákat zengeni – tényleg nem –, de azt biztosan elmondom még párszor idén, hogy A martfűi rém (2016) iszonyatosan jó. Merthogy az.
Sopsits Árpád filmjét már azóta tűkön ülve vártuk, mióta láttuk az első trailert, hiszen igencsak úgy tűnt, afféle fehér hollóval van dolgunk. Izgalmas, feszültséggel teli történet, melyhez az egykori magyar valóság szolgáltatja az alapot. Persze ez még nem jelentette azt, hogy egy valóban hatásos thriller kerekedik ki belőle, de reméltük a legjobbakat – én legalábbis reméltem, s nagy örömömre, nem csalt az első megérzés. Sopsits fogta a magyar történelem és igazságszolgáltatás egyik igencsak sötét és szégyenteljes foltját, s úgy dolgozta fel, ahogy bármelyik neves külföldi direktor tenné.
A rendező-forgatókönyvíró a martfűi rém néven elhíresült sorozatgyilkos történetét vitte vászonra. Kovács Péter 1957-ben gyilkolta meg első áldozatát, a martfűi cipőgyár egyik női dolgozóját. Az eset nagy port kavart az ’56 utáni Magyarországon, ahol úgy tekintették, példásan jó a közbiztonság és „nincsenek sorozatgyilkosok”. A rendszer működését igazolandó, mihamarabb pontot kellett tenni az ügy végére, így rövid nyomozás után letartóztatták a cipőgyár egyik alkalmazottját, (az ártatlan) Kirják Jánost, aki valószínűleg a verések miatt tört meg és tett beismerő vallomást. Néhány évig mindenki azt hitte, az igazi tettes került rács mögé, ám Kovács Péter 1963-tól újabb nőket támadott/ölt meg. A nyomozók végül csak 1967-ben jöttek rá, hogy Kovács Péter követte el a gyilkosságokat – többek között azt is, amely miatt Kirják Jánost ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre. Az ártatlan férfit 11 év letöltése után engedték szabadon mindenféle kompenzáció nélkül, Kovács pedig elnyerte méltó büntetését.
És ebben most semmiféle spoiler nem volt, ez így maga a valóság, a martfűi rém igaz története, melyet nagy valószínűséggel már mindenki hallott vagy olvasott valahol. Sopsits Árpád azonban az ismert és egyértelmű végkifejlet ellenére egy olyan filmet készített, mely az első percétől az utolsóig izgalmas és úgy táncol az ember idegein, hogy nem is hinnénk. Pedig ezen a ponton máris elbukhatott volna a dolog, de nem: tisztában vagyunk vele, hogy lesz egy átlagos gyilkos, számos erőszakos jelenet és azt is tudjuk, milyen volt a hatvanas évek Magyarországa, mégis borzongunk, és úgy sodródunk az eseményekkel, mintha védtelen nők lennénk, akik az éjszaka sötétjében indulnak hazafelé a cipőgyárból. A martfűi rém atmoszférája meglepően hiteles, Szabó Gábor operatőr szűrőjének köszönhetően tényleg ott vagyunk a cigarettafüsttől ködös rendszerben, melynek működése még így évtizedekkel később is nyomasztó. A képi világ mellett a hangot is muszáj kiemelni, a zajok élesek és pattanásig feszítik az idegeket, tisztán halljuk a gyilkos lihegését, a tűsarkak koppanását és a cipő „surrogását”, ez pedig igazán fontos egy sötét thriller esetében.
A színészi játék lehetne a következő gyenge pont, ám az csak még inkább erősíti Sopsits kordokumentumának – amúgy is erős – hatását. Trill Zsolt és Anger Zsolt remekül lényegülnek át korabeli nyomozókká, akik rutinosan és határozottan képesek „megoldani” az ügyeket (=letartóztatni egy ártatlan embert a saját előrelépésük biztosításaként). Anger alkoholista figurája szerencsére egy kis humort is visz a történetbe, így kevésbé borús az a valamennyire fiktív valóság, melyben csak a Bárnai Péter által alakított fiatal ügyész akarja kideríteni az igazságot. És a lényeget sem szabad kihagyni: Jászberényi Gábor tekintetéből akaratlanul is sugárzik az ártatlanság, az áldozatszerep olyannyira jól áll neki, hogy csak Hajduk Károly képes túltenni rajta. A gyilkos nem egy erős, hatalmas szörny, mégis annak képzeljük, hiszen körülbelül a film feléig nem látjuk az arcát. Mikor aztán megpillantjuk, a vártnál erősebb hatást kelt egyszerűsége: épp olyan, mint bármelyikünk. Átlagos, s pont ezért olyan ijesztő mindaz, amit tesz. Hajduk játéka messzemenőkig meggyőző, mikor a vallatásnál szenvtelen arckifejezéssel mondja, hogy az ő tetteit senki nem tudja, és „ne is akarja megérteni”, borsózik a hátunk.
A martfűi rém ezer és egy ponton elbukhatott volna, ez azonban nem történt meg. Sopsits jól ötvözte a fikciót a valósággal, s jó szereplőket választott, emellett pedig arra is képes volt, hogy igazán meglepjen minket. Adtunk egy esélyt a történetének, melynek ismertük a végét, ő pedig hálásan megköszönte ezt. Szóval annyi biztos, hogy idén elmondom még párszor, hogy A martfűi rém iszonyatosan jó. Merthogy az.
Értékelés: 80/100
Duba Dániel
Az, hogy kis hazánkban eddig nem igazán bukkantak fel a Hetedikhez (Seven, 1995), vagy a különböző skandináv krimikhez hasonló gyilkosságsorozatokkal foglalkozó filmek, az többek között annak is köszönhető, hogy itthonról hiányzik az alapanyag, nincsenek sorozatgyilkosaink. Szerencsére. Ha teszem azt Fincher meríteni szeretne egy kicsit a következő filmjéhez, nem kell mást tennie, csak fellapoznia a reggeli újságot, vagy böngészni kicsit az archívumokat. A jóléti társadalmaknak könnyebben megy kitermelni a saját gyilkosaikat. Más a társadalmi berendezés, mások a motivációk. Na, de nekünk is volt ám egy kegyetlen sorozatgyilkosunk: a martfűi rém.
A többszörös fesztivál-díjas Torzók (2001) és A hetedik kör (2009) rendezője, Sopsits Árpád, a most már jó pár éve meglehetősen termékeny skandináv krimik jól ismert eszköztárát felhasználva mutatja be a több évig szabadon tevékenykedő martfűi rém elfogásának igaz történetét. Itt jegyezném meg, hogy ez a megfogalmazás némiképp hamis, mert ebben a filmben a rémet nem elfogják, inkább csak kézre kerül, belefutnak. De hogy ne rögtön a fanyalgással rontsuk itt a hangulatot, mesélek inkább egy történetet.
1957-ben, mindössze egy évvel azután, hogy Budapest utcáin lánctalpak dübörögtek végig, egy martfűi gyári munkáslány holtteste kerül elő a Tisza egy közeli ágából. Az eset tisztább már nem is lehetne, a gyanúsított megvan, vall, életfogyt, ügy lezárva. Nem kellenek a zavaros gyilkossági ügyek, mikor a vezetés mindenekelőtt a teljes kontrollt próbálja fenntartani, a közbiztonság megingathatatlan, a bűnösök megbűnhődnek. Hét évet kell várni, hogy a víz kilökje magából a következő holttestet. Aztán a következőt. Aztán egy nő túléli a támadást, de a gyilkos személyéhez továbbra sem kerülnek közelebb. Az ügyre az Anger Zsolt alakította nyomozót állítják rá, aki közreműködött az ’57-es esetnél is. Kap maga mellé egy fiatal ügyészt, aki először az ellenszenv mintaképe, később viszont a film egyetlen valamire való karakterévé fejlődik. A nyomozás nehezen halad, a nők rettegnek, a rendőröket pedig fentről szorongatják. Figyelem, költői kérdés következik: létezik, hogy a mostani esetek összefüggnek a hét évvel ezelőttivel?
És ha így van, ki ül börtönben és miért vallotta magát bűnösnek? És vajon az igazságszolgáltatás mentes volt a gyors bűnbak keresésének vétkétől? A film már viszonylag az elején fellibbenti a fátylat a valódi gyilkosról, ez pedig azt jelenti, hogy A martfűi rém nem az a fajta krimi, ami a rejtély megoldásával operál. A klasszikus “whodunnit”-jellegű narratíva, ahol csak a végén szerzünk tudomást a gyilkos kilétéről, itt nincs meg. Ez korántsem lenne baj, mert ilyenkor azt feltételezzük, hogy a néző figyelmét a megfelelően kidolgozott karakterekkel, az okos történetvezetéssel és a sűrű hangulattal fogják fenntartani. Vegyük sorra, miért sikerült ez csak részben vagy esetenként sehogy sem.
Ha megvizsgáljuk a dán Jussi Adler Olsen könyvéből készült, és egyébként kiváló Nyomtalanult (Kvinden i buret, 2013), látható, hogy A martfűi rém egy fikarcnyival sem néz ki rosszabbul. Az operatőr profi munkát végzett, a drónnal felvett légi felvételek gyönyörűek, a látvány végig egységes képet mutat. Pont így a zene, ami épp a megfelelő pillanatokban borzongat, vagy ha kell, adrenalint pumpál a jelenetekbe. A hangulat, a késő ‘50-es, ‘60 évek elvtársias, kisvárosi, termelésközpontú milliőjével remekül eltalált. A mérleg nyelve ott lódul meg Dánia irányába, amikor a karakterek kerülnek előtérbe. Martfű két nyomozójáról ugyanis semmit nem tudunk meg a film alatt. Az egyiknek a legkedvesebb időtöltése a poharak és flaskák sűrű emelgetése, a másiknak meg a búvárkodás. A közös nyomozás során a két szereplő különböző karakterére lehetett volna építeni, de a film egy idő után teljesen más utakon vezeti a szereplőit, így a csiszolódás megáll, a szinergia nem érvényesül, a szereplők csak mikro-drámával felvértezett bábukként lépegetnek a sakktáblán, ki fehérben, ki feketében. A gyilkosról sem tudunk meg sokkal többet, csak hogy egy nyilvánvalóan beteg ember, aki nem egy agytröszt. Áldozatait nem túl okosan választja meg, a zsaruknak csak közös kapcsolódási pontokat kellene keresniük az áldozatok között.
Főszereplőink háttér nélküliek, jellemük felületesen kidolgozott, szinte csak munka közben látjuk őket, holott egy megfelelően árnyalt főhős híd a nézőnek, amin keresztül beléphet a történetbe és azonosulhat vele. Ez a film legnagyobb hibája, de jön a következő. Nyomozás, mint olyan, alig történik a filmben. A rendőrség inkább csak sodródik az árral, vakarják a fejüket és morcosan nézve állnak a szőnyeg szélén. Ha így is történt anno, érdemes lett volna legalább egy kicsit színezni az eseményeken, elvégre ez egy játékfilm. Aztán itt van annak a problematikája is, hogy a rendező túl nagy figyelmet, és ezzel együtt értékes játékidőt pazarol a gyilkosságok és az azt követő szexuális erőszak bemutatására. Megint Fincher. Ha vesszük a Zodiákus (Zodiac, 2007) iszonyúan felkavaró és szenvtelen ölési jeleneteit, az itt látható gyilkosságok ábrázolása fájdalmasan fantáziátlan. Akkor meg minek többször megmutatni? A 18-as karikát a film szinte minden egyes jelenete kiérdemli, de azt azzal a lendülettel el is fecsérli, és mindössze az áldozatként eszméletlenül fekvő meztelen női test látványára pazarolja. Joggal merülhet fel bennünk a gondolat, hogy egy meztelen női test látványa sosem pazarlása a játékidőnek, de itt ezek a jelenetek néhol kicsapják a biztosítékot – mondjuk mikor egy tizenkét éves forma kislány van soron.
A martfűi rém ugyanabba a hibába esett, mint a Hurok (Hurok, 2016). Érdekes alapötlet, korrekt alakítások – már amennyire ki lehet bontakozni a szegényesen megírt karakterek bőrében –, kellemes és egységes látványvilág, eltalált hangulat, cserébe ha nem is kongó üresség, de mindenképpen hiányérzet. Az irány jó, de sokkal többet kellene foglalkozni a forgatókönyvvel, a jellemekkel, mert egy ilyen filmet nagy részben ezek visznek a hátukon. Mi maradna, ha Salander és Blomkvist csak egy üres váz lenne A tetovált lányban (The Girl with the Dragon Tattoo, 2011)? Mitől működik a Zodiákus? Mitől a True Detective (2014) első évadának bármelyik része? Mitől képesek a svédek, dánok, norvégok dramaturgiai csúcspontokat, kidolgozott karaktereket, és idegtépő izgalmakat felmutatni hasonló játékidővel? Mert ezek a filmek hajlandóak ásni. Mélyre. Ja és persze, majd elfelejtettem, nekünk nincsenek sorozatgyilkosaink.
Értékelés: 60/100
IMDb: 7,7/10
Mafab: 90%
