„…meg akartuk mutatni, milyen történetek vannak a futók mögött. Vagyis: az embert a futó mögött. És szerencsére már bebizonyosodott, hogy sikerrel jártunk.” Így fogalmazott Ultra (2017) című filmje kapcsán Simonyi Balázs rendező, aki az ultrafutás, egészen pontosan a Spartathlon kívülről brutálisan extrémnek tűnő világát tárja nézői elé. És az Ultra sem kevésbé brutális, mint amilyennek külső szemlélőként a verseny tűnik. Mégis: azt kell mondanom, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell (szeptember 21-től a hazai mozikban). És nemcsak azért, mert játékfilmes eszközökkel, bravúrosan felépített, párját ritkító dokumentumfilm, hanem mert olyan dolgokról beszél – piszkosul őszintén –, amiket mindannyian ismerünk. Akkor is, ha sohasem futottunk egyetlen kilométert sem…
Az Ultra című filmet szeptember 21-től vetítik a hazai mozik!
Az ELTE-re jártál, filmelméletet és filmtörténetet, valamint irodalmat és filozófiát is tanultál. Miért vonzott a film?
Már gyerekkoromban is benne voltam a filmszakmában – még ha csak áttételesen is –, hiszen ’86-ban elkezdtem szinkronizálni a Pannónia Filmstúdióban és ez bár csak utómunka, mégis azt eredményezte, hogy rengeteg színésszel és több ezer filmen, később reklámon dolgoztam. És ezzel azóta sem hagytam fel, szóval már harmincegy éve adom a hangomat… De a lényeg: ennek köszönhetően igen hamar megcsapott a film szele, és ezzel párhuzamosan közel 15 évig jártam Földessy Margit drámastúdiójába is. Nem voltak komoly színészi ambícióim, de folyton a film és színház közelében voltam gyerekszínészként. A mai napig zenélek és imádok olvasni, volt egy dekád, amikor majdnem fotográfussá avanzsáltam, szóval valahogy mindig a művészetek, abból is az alkotás izgatott, nem az elemzés. Az ELTE-n, a filmelmélet és filmtörténet szakon kezdtem saját magam filmeket készíteni, ami kinőtte magát. A filmezés központi dolog lett az életemben, olyannyira, hogy már tizenöt éve foglalkozom ezzel. De nem muszájból, nincs megélhetési kényszerem vagy valami kielégítetlen művészi ambícióm, egyszerűen ez egy önkifejezési forma, amit gyakran használok.
Amellett, hogy a film központi helyet tölt be az életedben, 2007 óta a sport, a futás is szerves része a mindennapjaidnak. Hogy jött nálad ez az egész?
Az élet hozta, pontosabban az az élethelyzet, amelybe belekerültem. Sokféle kreatív dolgot csináltam egyszerre, és 2007 környékén eljött az a pont, mikor közel kerültem a kiégéshez. Izgalmas, színes élet volt, de úgy éreztem, nem tartok semerre. Szóval egy ilyen depressziós időszakból igyekeztem kirángatni magam, és nem alkoholizálni vagy drogozni kezdtem, hanem futni. Volt egy-két barátom, aki már futott és duruzsolta a fülembe, hogy „próbáld meg”, én pedig utánanéztem a dolognak. Hiszen sose sportoltam – oké, gyerekkoromban fociztam, de nem komolyan. Aztán karácsony este kimentem futni és szuper élmény volt. Aztán másnap is, és így ment ez jó ideig, nem hagytam abba, mígnem a futás beépült az életembe. Először csak kíváncsiság volt, amiből komoly hobbi lett, ambíció és szenvedély, mostanra pedig az életformám része.
Ha már a futásnál tartunk: az Ultra öt versenyző küzdelmét mutatja be a Spartathlon futóversenyen. Hogy jött az ötlet, hogy elkészíted ezt a filmet?
Évekkel ezelőtt, 2013-ban indultam először, azóta pedig minden évben visszamegyek, most szeptemberben is. Felemelő élmény volt az első Spartathlon, ugyanakkor megrázó is. Olyan dolgokat tapasztaltam meg általa, amelyeket előtte soha és úgy éreztem, ezt meg kell osztanom az emberekkel. Eldöntöttem: el akarom mesélni, első kézből át akarom adni az élményeket, a tapasztalatokat, mindent, amit bennem generált ez a verseny. Valamint azokat a történeteket is, melyekkel ott találkoztam. Ez így együtt inspirált, hatalmas ágy fűtött négy éven át, hogy filmben realizáljam mindezt. És egyértelmű volt, hogy abban fejezem ki magam, amiben dolgozom. Úgyhogy ez egy szerencsés konstelláció volt; igazából két szenvedélyemet tudtam ötvözni.
Szóba hoztad történeteket is, melyekkel ott találkoztál, vagyis a szereplőket: akkor őket nem is nagyon kellett keresni, hanem csak körbe néztél a versenyen?
Dehogyis! Egy ilyen volumenű produkciónál, HBO-s sztenderdeknél iszonyú mennyiségű és minőségű előkészítés zajlik a szereplőket, a dramaturgiát, a forgatástechnikát illetően. Olyan sztorikat kerestünk, melyek erős alapérzéseket, motivációkat reprezentálnak: veszteségérzet, céltudat, bizonyítási vágy, kompenzálás. A szereplőket ismertem is nagyjából, volt, akit castingoltam, volt, akit már kinéztem, különösen Szabó Bélát, a főszereplőt, mert egy szobában voltam vele a 2013-as Spartathlonon. Jó pár emberrel elkezdtünk forgatni, de volt, aki idővel elutasított minket, illetve olyan is, akiről mi tettünk le. Béla is többször kiszállt a filmből, majd visszatért. Tehát többször is borotvaélen táncolt ez a produkció.
A film egyik különlegessége, hogy te is többszörös – egészen pontosan négyszeres – Spartathlon-teljesítő vagy. Mesélnél kicsit erről a futóversenyről és arról, mekkora küzdelem ez azok számára, akik vállalkoznak rá?
Mesélhetek én róla színes-szagos dolgokat, de pont azt akarom elkerülni, hogy az emberek túlontúl extrémnek gondolják. Számomra ez a verseny teljesen normális, ugyanakkor annak, aki nem csinál ilyet, a Spartathlon túlzottan őrült vállalkozásnak tűnik. Na, mindegy. Szóval ezt a versenyt minden év szeptemberének utolsó hétvégéjén rendezik meg az ókori história, a persza inváziótól tartó athéniek követének, Pheidippidész futár Spártába menesztésének időpontjához viszonyítva. Az Akropolisz tövétől indulunk és egészen Spárta főutcájának végéig, Leonidász király szobráig futunk – ez 246 kilométer. Négyezer a pozitív szintemelkedés, amit le kell gyűrni, a szintidő pedig 36 óra, de ez nem azt jelenti, hogy ennyi időd van arra, hogy beérj, hiszen közben is vannak olyan állomások, melyekhez el kell érni adott időn belül. Tehát nincs pihenés, folyamatosan mozogni kell, hiszen nagyon szigorú az időkeret. Éjjel is, nappal is futunk, melegben, szélben, esőben – lehet bármilyen idő, nyomjuk. Vannak hosszabbak és vannak „szintesebb” versenyek, de a felsoroltak kombinációja teszi nehézzé és nagy presztízsűvé a Spartathlont. Tehát ez még az ultrarendezvények közül is kiemelkedik – szándékosan nem versenyt mondtam, itt nem versenyzünk egymással, hanem magunkba szállunk, magunkat akarjuk meghaladni. És ekkor nagyon lemeztelenedünk lelkileg, mert a mentális és testi fáradtság és az alvásmegvonás azért durva dolgokat, küzdelmeket képes előidézni.
Az Ultrában be is mutatod ezeket a küzdelmeket.
Mivel a Spartathlon amellett, hogy fizikálisan is rendkívül megterhelő, inkább hatalmas lelki, pszichikai, illetve spirituális küzdelem. Mindenki valamilyen motiváció miatt van ott: valamilyen problémát akar megoldani vagy feldolgozni. Kikapcsolódásként senki sem fut ultrát! És én ezeket a belső küzdelmeket akartam megmutatni különböző történeteken, példákon keresztül. Ott a német futó, aki terápiából fut, gyászmunkát végez, ott van egy magyar ember, aki a sikertelenségét kompenzálja, aztán ott van egy hátrányos helyzetű francia fiú, aki szeretne kiemelkedni, aki meg akarja mutatni, hogy ő is teljesértékű ember. Aztán ott van az apja, aki azért fut, mert attól bölcs, türelmes és nyugodt lesz, mint egy buddhista szerzetes és ott vagyok én, a hisztis, becsvágyó, kalandkereső férfi. Tehát mindenkinek van motivációja. Kit mi vesz rá arra, hogy eljusson A pontból B-be? És ez az A-B távolság lehet valós vagy metaforikus: egy életút, egy munkacél, egy hétköznapi kihívás. Mindenki lefordíthatja magának. Mi ezt akartuk bemutatni.
Miért döntöttél úgy, hogy te is benne leszel a filmben?
A stáb a felkészítés időszakában rajtam tesztelte a kamera- és hangcuccokat, hiszen ez a forgatás igencsak bonyolult logisztikát, illetve felvételi eljárásokat igényelt. És a stábot is „be kellett törni”, hogy kibírják-e ezt a hosszú menetet. Kellett ruhába varrott vízálló mikrofon, állandóan mozgó, sokféle kamera, tehát különböző funkciójú eszközök, amiket főleg futóversenyeken tudtunk kipróbálni, és hát mindig én voltam az, aki részt vett ezeken a versenyeken. És ezeken a „teszteken” mindig rajtam volt a kamera, aztán a felvételeket visszanézve kiderült, hogy a figurám egyszerre szórakoztató és irritáló, úgyhogy rájöttünk, bele kell építeni a filmbe. Illetve jó is, ha van a filmben egy kalauz, aki bevezeti a nézőt az ultrafutás furcsa világába.
A film fókusza újra és újra visszatér hozzád és a te személyes történetedhez. Mit adott, mit ad neked a futás?
Nagyon sok mindent. A futás szórakozás, lelki gyakorlat, alakformálás, terápia. Hitet és rendszert ad, rendet tesz az életemben és egy csomó vágyamat kielégíti. Ugyanakkor sok mindenre meg is tanított, és igazából olyan, mint egy hű barát. A futás mindig annyit ad, amennyit én belefektetek: ha sokat foglalkozom vele, akkor eredményes és elégedett leszek, és mindig találok új célokat. Tehát ez egy fair, demokratikus és olcsó dolog – és én ezt nagyra becsülöm benne.
Sok pozitívumot említettél, de az Ultrában nemcsak ezekről esik szó – a te részedről sem. Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy nem az ultrafutás vagy a Spartathlon színes reklámja. Alkotóként mi volt a legfontosabb célod vele?
Rengeteget adott a futás – nemcsak nekem, hanem több stábtagnak is, akik nagyon elkötelezettek. És mi ezt szerettük volna valahogy visszaadni. Ugyanakkor nemcsak a pozitívumokról akartunk beszélni. Azt is meg akartuk mutatni, milyen történetek vannak a futók mögött. Vagyis: az embert a futó mögött. Egy filmesnek fontos, hogy a néző úgy ülje végig a filmet, hogy közben hasson rá, elgondolkodtassa saját magán. Ez után a film után úgy állnak fel az emberek, hogy rengeteg mindent el tudnak vinni magukkal, hiszen sok visszacsatolás van benne a saját életükre. Szerencsére már bebizonyosodott, hogy sikerrel jártunk.
Merthogy?
Nemcsak az egyöntetű szakmai vagy sajtóbeli fogadtatásra gondolok, hanem arra: elképesztően sokan látták már a filmet az HBO-n, illetve elővetítéseken is, és egytől egyig mindenkitől azt a visszajelzést kaptuk, hogy olyan emberi érzéseket és történeteket mutattunk meg, melyekkel nemcsak a futók tudnak azonosulni. Ez a film nagyon sok mindenkihez szól.
És – ahogy te is kiemelted – már a közönség, illetve a szakma is megerősített titeket abban, hogy ez a film bizony igen jól sikerült.
Igen, járt már három A-kategóriás fesztiválon, és most Európai Filmdíjra jelölték, ami a kontinens Oscar-díja – ez mind fontos megerősítés. Szeretik ezt a filmet, és ez hatalmas öröm.
Bár az Ultra dokumentumfilm, nem olyan alkotás, amilyennek az ember a műfaji címke alapján elképzeli, hiszen játékfilmes eszközöket is használsz benne. Mégis: miért épp a dokumentumfilm műfaját választottad?
Mert így hiteles, őszinte és nem kreált. Arról akartam beszélni, ami van, nem valamiféle fikciót akartam elmondani. Viszont ez egy kreatív dokumentumfilm, ez a zsáner pedig megengedi, hogy – természetesen a tények tiszteletben tartásával – az ember úgy vágjon össze több sztorit, hogy a nézője ne azt érezze, dokumentumfilmet lát. Tehát játékfilmesen van leforgatva és összevágva, éppen ezért érzi azt az ember, hogy nem olyasmit lát, amire a dokumentumfilm szó hallatán asszociál. Nincsenek beszélő fejek vagy lassan csordogáló, nyomorúságos történet vagy nagy leleplezés. Itt hús-vér emberek vannak, akik a saját életükbe, trauamáikba, megküzdési kísérleteikbe engednek bepillantást. Ebben a filmben a valóság úgy van feldolgozva, hogy mindenki úgy nézze, ahogy akarja: ha valakinek hollywoodi dráma, oké, de valaki más nézheti úgy, hogy ez egy egzisztencialista művészfilm. Épp ez a lényeg: hogy minden szinten működjön. Mindenki megtalálja benne azt, amit keres, hiszen univerzális dolgokról beszél: a szeretetről, az elfogadásról, a feladásról, a vágyaink kiéléséről, és elsősorban arról, mit teszünk meg azért, hogy elérjük a célunkat.
1 thought on “Megmutatni az embert a futó mögött – interjú Simonyi Balázzsal”