Anon Anon 
Sportolós filmek mindig is voltak és mindig is lesznek. A sok amerikai focis és kosaras film mellett talán a boxolókkal kapcsolatos filmek a leggyakoribbak, na meg a legsikeresebbek. De mi emeli ki a Mélyütést (Southpaw, 2015) a Rockyk és Raging Bullok népes tengeréből?
Be kell valljam, nem sok minden. A Mélyütés parádés szereposztása és ígéretes stábja ellenére nem lesz egy korszakalkotó boxolós film vagy dráma, ennek ellenére nem húznám le, mert korántsem rossz film. Annak ellenére, hogy a történet kiszámítható, nincsenek meglepő fordulatok, a mellékszálakat rengeteg esetben hagyják elvarratlanul, és többségében felületes, egysíkú karakterekkel van tele a film. Nem a történet lesz, ami magával ragadja a nézőt, bár Kurt Sutter (Sons of Anarchy) szemmel láthatóan nagyot akart alkotni, ami a főszereplők kidolgozásában látszik, viszont a mellékszereplők olyannyira mellékszereplők, hogy még a nevük sem marad meg a nézőben a film végéig. Ez néhány színész alakítására nézve szerencse, ilyen például Curtis „50 Cent” Jackson, aki remekül eljátssza saját magát, egy érzelmektől mentes bizniszment, egy pojácát, aki elsőként hagyja el a süllyedő hajót, és csak akkor tér vissza, amikor újra üzletet lát hősünkben.
Ellenben nem bántam volna, ha a nagy ellenfél, Miguel „Magic” Escobar (Miguel Gomez) karakterét is kibontják egy kicsit. Az Escobart körülvevő környezetből egyedül egy rövid jelenetre futja; amely így viszont csupán egy újabb zenész – Rita Ora – filmes debütálásának ad teret. Nagy kár érte, hogy Escobar „valakije” ennyi szerepet kapott, hiszen egy kihasznált, gyerekgyártó drogos nő kliséjénél több is járhatott volna a nézőknek. Vagy ugyanitt említhetem Hoppyt, akit az edzőteremben ismerünk meg, és amolyan mellékesen elcsevegnek kilátástalan sorsáról. Az ilyen levegőben lógó szálak miatt marad a film pehelysúlyú, és nem üt olyan mélyet, mint amit a cím sugall.
Ezen negatívumok ellenére az erős szereposztás kárpótol a többi hiányosságért. Azt mondjuk nem kockáztatnám meg, hogy Jake Gyllenhaal ezzel a szereppel kapja majd meg a már régen kiérdemelt arany szobrocskát februárban, de mint ahogy azt tőle megszokhattuk, parádésat alakít. Alig fél év alatt Gyllenhaal olyan fizikumra tett szert, amit még egy igazi boxoló is megirigyelne. Amint megjelenik a vásznon, átérezzük azt a fájdalmat, fizikait és mentálist egyaránt, amint átmegy, és a benne tomboló dühöt és bosszúvágyat, ami egyszerre vitte őt a csúcsra, majd döntötte a semmibe. Pont ez tetszett Billy karakterében, hogy a ringben az ütéstechnikája már megvolt, csak a védekezés mechanizmusát kellett megtanulnia, és ugyanezen a fejlődésen kellett átesnie a magánéletben is, hogy visszakapja kislányát. Jake Gyllenhaal a profizmus és színészi elhivatottság remek példája, nem is rajta, vagy a többi főszereplőn múlt a film sikere.
Bár ő a főszereplő, mégis van egy színész, aki szinte minden alkalommal ellopja a reflektorfényt. Ő nem más mint a Leila Hope-ot alakító Oona Laurence. Oona ellentétben rengeteg gyerekszínésszel, egy pillanatra sem válik ripaccsá vagy idegesítővé, szinte mi szégyeljük el magunkat, amikor kiosztja apját. Érdemes lesz odafigyelni a kishölgyre. Billy „The Great” Hope – na igen, nem ez az egyetlen szájbarágott metafóra –, a semmiből küzdötte fel magát. Szerencsére a megszokott felemelkedés-lecsúszás-lábra állás történet első fele kimarad a narratívából, az elején gyorsan tudatják a nézővel, hogy Hope és felesége már az árvaházban, egész kicsi koruk óta támogatják egymást, és elképzelhetetlenek egymás nélkül. Ezért is üt olyan nagyot, amikor egyik pillanatról a másikra elveszti Maureent, akit nem mellesleg Rachel McAdams alakít, nem is akárhogy, és élete széthullik.
McAdams is többször bizonyította már, hogy nem karakterszínész, és bár sokaktól hallottam, hogy elveszett a szerepben, szerintem pont ez volt Maureen lényege. Mindig ott állt Billy mellett, hátulról irányította az esemélyeket, anyatigrisként, de mindig higgadtan harcolt, mindig a hármuk alkotta családot szem előtt tartva. Mindennek elmélyítésére van fél órája, még kiélvezni se hagyják a sikert, rögtön beüt a tragédia, ezzel szerintem az év egyik legdrámaibb jelenét nyeri el Maureen halála és az ezt követő néhány momentum, ahol egyre inkább elszorul a néző szíve és már szipog a nézőközönség gyengébbik fele – bevallom, én is a gyengék közt voltam.
Forrest Whitaker amolyan lepukkant tündér-keresztanyaként jelenik meg a lecsúszott Hope edzőjeként, és benne sem csalódhatunk, hozza a szokásos színvonalat, néha egy kis humort csepegtetve a drámai szituációba. Aki csak Antoine Fuqua (Kiképzés – Training Day, 2001; A védelmező – The Equalizer, 2014) neve miatt ül be a moziba, az se fog csalódni, ha 3D-s film lenne, tapintható lenne kéznyoma minden egyes jeleneten. A tőle megszokott érzelmi vihart kapjuk, dinamikus jelenetekkel és vágásokkal, két órán keresztül felszusszanni sem hagyva a nézőt. Emellett a meccsek is szokatlanul hosszúak és megmunkáltan dokumentumfilmszerűek, ez ellen se lehet egy szavunk se, bár nem vagyok nagy expert a boxolás területén, olyan érzés volt a küzdelem jeleneteit nézni, mintha tényleg egy meccset látnék.
Fuqua eredetileg Eminemnek szánta a szerepet, aki végül inkább csak a zenéért vállalta a felelősséget, visszagondolva a 8 mérföldben (8 Mile, 2002) való alakítására, lehet, hogy ez nem is baj. A filmnek elég volt elbírnia egy színészkedni vágyó rappert. Bár a történet klíséktől hemzseg, mégis sikerül elpúderezni őket a rendezői és színészi alakításokkal, így nem tartom idő- és pénzpazarlásnak a mozizást. Nem egy korszakalkotó film, még az is lehet, hogy a szintén típusfilm Creed: Apollo fia (Creed, 2015) is lepipálja idén, viszont szívszorító drámának erős, nálam idén bekerült a kedvencek közé.
Értékelés: 82/100
IMDb: 7,6
Mafab: NA
