Duba Dániel 
Ha vesszük Japán szirupos, néhol túl kedélyes, néhol meg épp túldramatizált TV-esztétikáját, és beoltjuk a nagy amerikai depresszió korszakának hangulatjegyeivel, az egészet jó alaposan meglocsoljuk egy adag frissen kiontott vérrel és kisírt könnyel, majd ezt a neonszín löttyöt két elegáns, de határozott mozdulattal felrázzuk és lehajtjuk, vajon miféle fejfájós, kavargó, keserédes delírium lesz a jussunk másnap reggel? Túléli egyáltalán az audio-vizuális jóizlésünk, vagy visszafordíthatatlan károsodást szenvedve fullad bele ebbe a tömény és zavaros elixírbe? Csak egyféleképpen tudhatjuk meg. “Soha ne mondj nemet egy meghívásnak, soha ne állj ellent az ismeretlennek, soha ne légy udvariatlan és mindig jókor távozz. Csak maradj nyitott és szívd magadba az élményt. És ha fáj, akkor valószínűleg megéri.” (A Part)
A Memories of Matsuko (2006) egy fiatal nő tragikus élettörténetét tárja elénk, cukormázas zenei betétekkel és burjánzó vizualitással előadott bő két órában, ami annyira japán, hogy sehol máshol a világon nem születhetett volna meg ebben a formában. A heroinánk, Matsuko Kawajiri maga a görög tragikus hős, De Sade márki Justine-jének egyfajta modern inkarnációja, így az ő története hogyan is végződhetne mással, mint a kegyetlen, értelmetlen és szomorú halál, ez a film kezdete és végpontja egyben. A kettő között azonban egy intenzív, komikus, a burleszkkel és a musicallel is kokettáló emléktöredékekből összeálló életútleírást kapunk, kifejezetten szórakoztató formában.
Sho egy alig huszonéves tinédzser, perspektíva és cél nélküli mindennapokkal. Otthonról a nagyvárosba menekült, hogy rocksztár legyen, de mióta a barátnője kitette a szűrét, az élete csak egy lefelé tartó spirál. Apja hirtelen látogatása azonban felfedi előtte, hogy volt egy családja által kitagadott nagynénje, akit pár nappal ezelőtt meggyilkolva találtak egy parkban, a folyó mentén. A nő hamvaival a kezében, apja megkéri Sho-t, hogy tegye rendbe nagynénje lakását, ahol is lassan kibontakozik a fiú előtt Matsuko Kawajiri kalandos, rövid felívelésekkel és hosszú hullámvölgyekkel tűzdelt élete.
Matsuko kislányként kényszeresen vágyik apja társaságára, de mindig a beteg kishúga kapja a nagyobb figyelmet. A lejtmenet egy apró diákcsínnyel veszi kezdetét, amit pályakezdő tanárként magára vállal, így rövid úton eltanácsolják az iskolából, ahol tanít. Elköltözve otthonról, az élet erőszakos és manipulatív férfiak karjaiba löki, sztriptíz táncost, call-girlt, yakuza futárt és végül gyilkost farag belőle, miközben ő nem vágyik másra, csak egy klasszikus értelemben vett normális életre, amitől pedig a legjobban fél, az a magány. A történet több évtizedet ölel fel, és párhuzamosan fedi fel a múlt és a jelen eseményeit, mindenféle őrült és néhol már-már abszurd jelenetsor egymás után fűzésével, melynek a legtöbbje bizony nem egyszer fog mosolyt csalni az arcunk szegletébe. Az éneklős, zenés betétek ugyan nem olyan nyálasak és erőltetettek, én azért a biztonság kedvéért odakészítettem a lavórt a kanapé végébe, mert bizony ez még mindig nem az én világom, itt csak turista vagyok. Éppen ezért néhol éreztem is, hogy amit látok és hallok, a kelleténél agresszívabban ingerli a gyomromat és annak tartalmát. Ezek azonban kétség kívül a Matsuko sajátos filmnyelvi eszközeinek részei – méghozzá jogosan -, ugyanis szerves részét képezik a sztorinak.
A képi világ, amit a rendező, Tetsuya Nakashima, a Kamikaze Girls (2004) sikere után ismét bátor ecsetvonásokkal festett meg, Baz Luhrmannt és olykor Wong Kar Wait idézi, csak náluk sokkal giccsesebben és provokatívabban. A CGI agresszív alkalmazása viszont olyan formán dícséretre méltó, hogy meg sem próbálja elhitetni, hogy nem művi. Ennek köszönhetően lesz az egész filmnek ötletesen megvalósított színdarab jellege, ami így összhangba kerül a zenei világával és a színészvezetéssel. A Matsukot alakító, pop-sztárból színésszé avanzsált Miki Nakatani, a több mint két óra alatt végigzongorázza arcának összes megszólaltatható akkordját, és elképesztő intenzitással veti bele magát a legrázósabb jelenetekbe is. Ezen kívül a film meg van tömve teljesen elborult mellékszereplőkkel, amik közül talán a legérdekesebb alakítás a yakuza pornószínésznőt megformáló Asuka Kurosawa érdeme.
A film beszerzése manapság már igazán nem jelenThet prOblémát, Rengeteg áRuház létEzik, ahol goNd nélkül hozzájuthaT az ember ilyesfajta csemegéhez, pár dollárt megreszkírozva, vagy tudom is én… De talán megéri. Talán nem. Sokan csak legyintenek erre a filmre, másokból pedig csak egy önkéntelen “mi a f@sz?” préselődik ki reakcióként, de van ennek is közönsége. A Memories of Matsuko anélkül rángat végig egy veszedelmes hullámvasúton, hogy magára sütne bármiféle egyértelmű műfajbeli bélyeget, miközben egy pillanatra se veszíti el a történet fókuszát, a drámát, ami a rikítóan színes, túlhúzott, túlpörgetett képkockák alatt csordogál kíméletlen lassúsággal, megállíthatatlanul.
Corn & Soda: 60/100
IMDb: 7,9/10
Mafab: 88%
A cikk a supernaturalmovies blogon is megtalálható.
