Metamorfosis (2004) – kritika

Idén 101 éves minden idők egyik legemlékezetesebb világirodalmi alkotása, a XX. századi elidegenedés csontig hatoló szimbóluma: Az átváltozás (Die Verwandlung). Számos rövidfilm, színdarab és különböző adaptáció készült az idők során, így például Kardos Sándor 360°-os, interaktív, díjnyertes feldolgozása is (Átváltozás, 2009), ám szeretném megosztani veletek az egyik legújszerűbb, számomra leghatékonyabb alkotást, amelyet egy spanyol rendező, Fran Estévez készített Metamorfosis (2004) címmel.

Az elbeszélés története szerint Gregor Samsa utazóügynök egy reggel nehéz álmából felébred, s szörnyű féreggé (ungeheuren Ungeziefer) változva találja magát ágyában. Továbbra is tudatánál van, csupán fizikai átváltozáson ment át, ezért megkísérli tovább élni életét, mivel rádöbben, hogy elkésett a munkából. Családja azonban halálra rémül tőle, ezért bezárják a szobájába. Húga, Grete viseli gondját eleinte, ám ő sem képes leplezni undorát és félelmét. Lassacskán az egész családja elidegenedik Gregortól, s haraggal viseltetnek iránta, hisz nem elég a szégyen, amit átváltozásával a családra hozott, társadalmilag is hátrányos helyzetbe kerültek miatta. Apja kénytelen ismét munkába állni, üres szobáikat pedig vendégeknek kiadni, akiket alkalomadtán húga, Grete szórakoztat hegedűjátékával. Közben pedig haragjuk egyre inkább nő Gregorral szemben, akinek minden mozdulatát támadásnak vélik, ezért apja egy este végzetes sebet ejt rajta egy elhajított almával. Gregor belátván haszontalan, káros mivoltát, hátában a rothadó alma által ütött sebbel halálra éhezteti magát, hogy megszabadítsa szeretett családját a tehertől, s újra szabadon, boldogan élhessenek.

A világirodalom talán legtöbb interpretációs kísérletén átesett műve Az átváltozás.  A mű nem igazán a metamorfózisra, az állattá változás misztikumára összpontosít, sokkal inkább annak nagyon is emberi, társadalmi következményire, melyeket a szerző beleszorít egy szűk, apró lakásba, a legkisebb társadalmi intézménybe: a családba. Michael Müller könyvében[1] – ha jól emlékszem – hat értelmezési kísérlet szerepel, kezdve Kafka személyes, magánéleti problémáitól, a bűntelen bűnhődés abszurdumán át egészen a tényleges átváltozás cáfolásáig. Számos irodalmár úgy látja, Gregor nem esett át valódi transzformáción, az átváltozás csupán szimbolikus. Gregort egy emberi létforma alá, állati sorba taszítja családja, amiért elege van abból, hogy szüntelenül dolgozik, s nincs élete – mindezt családja eltartásáért, kényelméért. Az író ezzel akar rávilágítani a kor lélektelen mechanizmusaira, az emberek kizsigerelésére, a szemellenzővel járó, szürke kispolgárok hitvány, nyomasztó életmódjára. Ezt a fajta értelmezést alátámaszthatja az a tény is, hogy Kafka, műve kiadásakor külön levélben kérte kiadóját, hogy a borítón véletlenül se illusztrálják magát a lényt, inkább csak szobájának nyitott ajtaja, s az onnan kiszüremlő sötétség szerepeljen rajta.

Ezen felfogás útján mehetett tovább Fran Estévez is, amikor 2004-ben egy 20 perces rövidfilmet forgatott le, mindössze két szereplővel. A film alatt Gregor monológja hallatszik az eredeti szöveget alapul véve, ám nem szó szerint felhasználva. Ő mondja el az eseményeket, mégsem ő áll a középpontban, sem pedig a különös átváltozás. A főszereplő Grete, Gregor húga, aki az elbeszélésben is talán a második legfőbb karaktere a történetnek. A két testvért szoros viszony fűzi egymáshoz, épp ezért különösen drámai a helyzet, mikor a lány hirtelen megundorodik szeretett bátyjától. A film nagyon hatásosan mutatja be pattanásig feszített jelenetekkel a két testvér között húzódó ambivalens érzelmeket. A fekete-fehér színek alkalmazása talán legalapvetőbb eszköze a nyomasztó légkör megteremtésének, Estévez azonban rendkívül fájdalmas, csontig hatoló dallamokkal, valamint éles képváltásokkal, erős, gesztusokra fókuszáló felvételekkel teszi még elviselhetetlenebbé, még frusztrálóbbá, mégis egészen elképesztő módon emberibbé az egészet. Az új kontextus, a szereplők megnyirbálása, a személyes testvérkapcsolat felerősítése, ha nem is teszi könnyedebbé ezt a történetet, de kevésbé abszurd, és kevésbé groteszk így. Drámai hangnemet ölt Gregor és Grete szenvedése egyaránt, s a néha testvéri szeretetnél továbbmutató érzelmek és fájdalmak kerülnek előtérbe. Gregor elbeszélőként el tudja ezt mondani, míg húgának csak gesztusaiból, mimikájából olvashatjuk le őket. A szegmensekben folyamatosan bontakozik ki az elidegenedés, a frusztráció: ebben a rendező hű marad az eredeti történethez, és az elkerülhetetlen sors itt is beteljesedik.

Az átváltozás ezen újszerű ábrázolásmódja azonban – érzésem szerint – közelebb juttat minket a végső sorok értelmezéséhez, mint korábban bármikor, mivel az alkotás befejezése okozta talán minden irodalmár számára a legnagyobb fejtörést, s ebben talán közrejátszik az is, hogy Kafka maga is elkapkodottnak ítélte a lezárást. Grete közelebbről való bevonása segíti a befogadót a lánytestvérrel való azonosulásban, s így végre összerakható a kép, mit is jelentett a szülőknek látni, ahogy lányuk kinyújtóztathatja testét a napfényben. Remek kisfilmnek tartom a Metamorfosist, mivel túl tudott lépni egy általános, bevett ábrázolási módon egy klasszikus irodalmi mű kapcsán, és sikerült új aspektusokból rávilágítania Kafka időtálló történetére.

[1] Michael Müller (szerk.) – Interpretációk – Franz Kafka – Regények és elbeszélések