Bence V. 
Nemrégiben mutatták be a Pesti Színházban Mihail Bulgakov Bíborsziget című darabját Hegedűs D. Géza rendezésében, Vecsei H. Miklós és a társulat közös átirata alapján. A nagyszabású előadás sajnálatos módon számos ponton, főként a humorán elcsúszott, ráadásul nem megfelelő koncepcióval volt ellátva, így az aktualitás szempontjából sem sikeredett jól.
A történet váza teljesen megőrzi az eredeti, bulgakovi koncepciót. A legsötétebb sztálini diktatúra idején egy népszerű, moszkvai színház társulata görcsösen várja, hogy a három hetet késő, Jules Verne álnéven publikáló, becsületes nevén Vaszil Demagogol meghozza a nagyszabású művet, amellyel a színház nekivághat az újabb idénynek. Persze csak azután, hogy azt prezentálták a vasszigoráról és ideológiai megingathatatlanságáról híres cenzornak, Szavva Lukicsnak. A nagy történet, a Bíborsziget, meg is érkezik, csakhogy Szavva Lukics másnap reggel, bizonytalan időre, elutazik a városból. A társulat számára mindez azt jelenti, amennyiben nem adják elő még aznap este a cenzornak a darabot, nem kerülhet adásba. S mint igazi művészek, egyből, a szövegkönyvet nem ismerve, nekivágnak a főpróbának, remélve, hogy a cenzor érkeztéig legalább egyetlen egyszer végigpörgethetik a darabot.
Nem fogok kertelni: a darab jelentős részében szenvedtem. Szenvedtem attól, hogy egy ilyen ígéretes történetet, amelynek már a leírásából ordít a megannyi helyzetkomikum, így el lehet korcsosítani, le lehet butítani. A legfőbb probléma számomra a humor volt. Az egyszerű, kiszámíthatóan időzített, eltúlzott és nem utolsó sorban patikamérlegen kimért gyenge humor. Ez az előadás tárt marokkal koldulja a nevetést, a legutolsó, szánalmas vigyorgást is. Idétlenné teszi még az egyébként potenciálisan vicces szituációkat is, mert nem elégszik meg azzal, ami egyébként a jelenetekben van. Bizonyos pontján a történetnek azon kellett volna röhögnöm, hogy a saját fejére ejt egy bőröndöt a darab egyik főszereplője, Demagogol vagy azon, hogy az egyik karakter rossz nadrágot húzott fel. Nincs ezzel baj, csak akkor a korosztályt be kellett volna lőni rendesen, mert egy – egyébiránt politikai, társadalmi és ideológiai kérdéseket feszegető – Bulgakov-darabnál ennél talán egy fokkal többre vágyna az ember.
A sztori eszközként használja a gyenge színészi teljesítményt, hiszen a moszkvai társulat színészei nem ismerik az általuk éppen előadott történetet, a főszerepet pedig az író játssza el a sztárszínész hiánya miatt. Így a Bíborsziget közben megnézhetjük, miként adják elő rosszul a Bíborszigetet. Ez a túljátszósdi viszont tönkrevágja az alkotást, egy rendkívül káros, indokolatlan és szükségtelen felfokozottságban tartja az egész műsort. Kern András komolyan vehetetlen, és minden megszólalása tökéletesen unalmas, és teljesen mindegy a darab szempontjából, hogy mit tesz, vicceset mond-e vagy sem (többnyire egyébként nem), a rendezés szünetet hagy, hogy a néző jól kinevethesse magát, mert Kern András megint vicceset mondott megszólalt. Orosz Ákos – akit egyébként tehetséges, jó színésznek tartok –az előadás elején még becsülettel hozta azt, amit tőle elvárunk, de a cselekmény előrehaladtával, karakterének elripacsosodásával őt is hatalmába keríti a túlerőltetett, izzadtságszagú nevetéshajhászás. Említhetném Csapó Attila játékát is, aki az érthetetlen felfokozottságban még azért rátett egy üvöltözéssel teli lapáttal, hogy a darab legkevésbé vicces karakterét sikeresen megformálja. Nem sorolhatok fel minden teljesítményt, épp ezért kiemelem az előadás egyetlen pozitívan értékelhető motívumát, Szavva Lukics szerepét, akinek karakterét Fesztbaum Béla üde csillagként, amolyan megváltóként hozza be nekünk, megmentve ezzel a műsor legvégét. A Bíborsziget egyetlen, valóban viccesre sikeredett jelenetsora onnantól kezdődik, hogy megérkezik Szavva Lukics, az első karakter, akit komolyan lehet és kell venni – még akkor is, ha legalább olyan hülye, mint az összes többi.
A mihaszna humor mellett az ideológiai vonalat, a Bíborsziget szocialista műveket parodizáló funkcióját teljes mértékben felesleges volt agyonhangsúlyozni, mert a komolyan vehetetlen játék és viccelődés miatt a néző érdektelenné válik, hogy a sztálini diktatúrán, a szocialista filozófián – ami a XX. századot figyelembe véve talán nem is olyan komolytalan téma – elmerengjen. Nincs érdemi közlés, nincs érdemi gondolatátvitel, nincs oda-vissza párbeszéd a darab elvont, tartalmi síkján, mert a rendező ellehetetleníti azt. Így az eredeti dráma által felvetett kérdéseket nem tudja – mert meg sem próbálja – új összefüggésekbe ágyazni, azoknak aktualitást adni. Csak a nézőtérre záporozó ócska viccek, énekelgetések maradtak, és a történet logikájának hiányos koherenciája.
A tényszerűség és kiegyensúlyozottság miatt azonban itt kénytelen vagyok megjegyezni: az előadás közben a közönség túlnyomó többsége nevetett, jól szórakozott. Kern András bármit csinált, a közönség megjutalmazta bőségesen, így élek azzal a gyanúperrel is, hogy az én humorérzékem nem kompatibilis a Hegedűs D. Géza által elképzelt Bíborszigettel. És ez valahol azt hiszem, rendben is van. Nem tudom a fentiek ellenére azt javasolni, hogy ne nézze meg az olvasó, mert fogyasztható, könnyed és a megfelelő elvárásokkal még vicces is. Velősnek, elgondolkodtatónak, megrázónak, őszintének, súlyosnak, időtállónak, vagyis mindannak, amit én fontosnak tartok egy színházi produkció során, viszont nem áll módomban nevezni.
