Milyen messzire ér el a katolikus egyház keze Hollywoodban? – Az arany iránytű (The Golden Compass, 2007) könyv vs. film

Philip Pullman Az Úr Sötét Anyagai trilógiája besorolása szerint ifjúsági irodalom. Ennek ellenére ha a hetvenéves nagymama véletlenül kölcsön veszi a könyveket az unokája polcáról, szintén képtelen lesz letenni őket, ugyanis ezek a regények minden korosztályt képesek megfogni. Nem csoda tehát, hogy a néhai New Line Cinema meglátta a fantáziát ebben az igencsak széles olvasó közönséget megmozgató történetben, és 2007-ben Az arany iránytű (The Golden Compass, 2007) címen megfilmesítette az első kötetet, vagyis az Északi fényt (eredeti nyelven szintén The Golden Compass címen jelent meg, először 1995-ben ─ a szerk.).

Sajnos a film nem egészen igazolta a forgalmazók elképzelését; külföldön szép bevételt hozott, Amerikában azonban hatalmas bukás lett. Ebben valamelyest szerepet játszhat a Katolikus Liga állásfoglalása, amely az anti-katolicista témák miatt bojkottra szólította fel a potenciális nézőközönséget. De vajon elég-e önmagában egy nagyszabásúnak ígérkező produkció elkaszálásához a begyepesedett hozzáállás?

A fent említett nehézségek fényében kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a filmnek bizony esélye sincs visszaadni azt a komplex filozófiai és vallási eszmerendszert, amely a könyvben kibontakozik. Chris Weitz rendezőnek sajnos meg volt kötve a fél keze, hiszen még egy takaréklángra tett, jelzésszerű valláskritikának már csak a lehetősége is kicsapta a biztosítékot.

Ugyanakkor az Északi fényben rengeteg értékes potenciál van még a filozófiai és vallási rétegen kívül. A helyszínek, amelyeket főhősnőnk, Lyra végigjár, mind csodásak a maguk módján, és mind más-más világot nyitnak meg az olvasók számára. A vadóc kislány az oxfordi Jordan- kollégiumban nevelkedik tizenkét éves koráig. Ez a boldog felelőtlenség állapota, ahol ugyan a professzorok néha elkapják Lyrát egy kis fejtágítás céljából, ám rögtön azután következhet egy vérre menő sárcsata a környékbeli gyiptus gyerekekkel, vagy a kripta felfedezése Rogerrel, a konyhalegénnyel. Amikor az elragadó, intelligens és kifinomult Mrs. Coulter magához veszi őt, a lány élete gyökeresen megváltozik: az addigi puritán környezet helyét a luxus és a poma veszi át. Ám a szépség és a kellem világa hamar aranykalitkává változik, Lyra pedig nem az a fajta lány, aki túl sokáig tolerálná a bezártságot. Az igazi kaland csak azután várja Lyrát, hogy megszökik Mrs. Coulter házából. A gyiptusokkal együtt az Északi-sarkra indul, hogy segítsen a városból elrabolt gyermekek kiszabadításában. Kis hősnőnk szemén keresztül olyan zord, mégis mesés tájakat láthatunk, mint Bolvangar és Svalbard, amelyek az átlag olvasó számára örökre megfejtetlen titkok maradnak.

A film nagyon igyekszik e tekintetben lépést tartani a könyvvel. Sőt, jócskán túl is szalad rajta. Ugyanis amíg a regény esetében bőven van időnk ráhangolódni egy-egy helyszínre és elmerülni benne, addig a film kétségbeesetten igyekszik mindent belezsúfolni a nem egészen kétórás játékidőbe, és kapkodva hajszolja át a nézőt a vizuális élményeken. Minden helyszínből és hangulatból csak egy csipetnyit kapunk, azután Lyra már rohan is tovább. Ráadásul a kísérleti állomás és a medvék országa felcserélődik időben. Így, bár a két epizód külön-külön viszonylag megáll a lábán, sőt egészen látványosra sikerült, nincs meg az a logikus egymásra épülés, az a tudatosan felépített feszültségfokozás, amit a könyvnél megfigyelhetünk.

A főbb karaktereket ezzel szemben nagyszerűen sikerült visszaadni a filmben. Dakota Blue Richards Lyra szerepében igazi kis vadmacska, aki nem habozik minden csepp erejét és ravaszságát bevetni a zsarnokoskodó felnőttek ellen. Daniel Craig igazán karakteres Lord Asriel, aki valódi vezéregyéniség és mindig keresztül viszi azt, amit akar. Nicole Kidman pedig szintén remek választás volt a szinte hipnotikus bűverővel rendelkező, hol mézes-mázas, hol kegyetlen zsarnok Mrs. Coulter szerepére. A Rogert alakító Ben Walker az egyetlen, aki csalódást okozott; sokkal inkább utánfutónak tűnt Lyra mellett, mint legjobb barátnak.

Weitznek a daimón-mitológia által adott iszonyúan magas labdát azonban már nem sikerült igazán jól lecsapnia. A könyvben Philip Pullman fokozatosan csepegteti az apró információkat és utalásokat az emberek lelkének arról a feléről, amelyet „kívül hordanak”, különböző állatok alakjában. Ezzel szemben a filmben csak annyit láthatunk, hogy minden ember mellett ott szaladgál egy aranyos, beszélő szőrmók, aminek az elvesztése valamiért természetellenes, és pokoli kínokkal jár.

A legfontosabb etikai kérdések, amelyekkel Lyrának a könyvben szembe kell néznie, szintén kimaradtak a filmből. Nem láthatjuk, amikor a lány az egyetlen, aki közelíteni mer a daimónját vesztett, groteszk lénnyé vedlett szerencsétlen fiúhoz, és a dörgedelem sem hangzik el, amit az ódzkodó gyiptusokra zúdít. Ahogyan az sem derül ki, hogy Lyra nem csupán lázadó, hanem igazi vezéregyéniség is, aki mindent megtesz azért, hogy biztonságba vezesse a kísérleti állomáson összegyűjtött gyerekeket. A legdurvább hiányosság azonban az, hogy elmarad a nagy árulás, amely pedig a trilógiában több szempontból is meghatározó a továbbiakban. Így ─ a könyvvel ellentétben ─ a filmben Lyra nem megy keresztül semmiféle jellemfejlődésen; ugyanaz a hebrencs kislány marad, aki a Jordan-kollégiumból kiszabadulva sárcsatákat vívott a gyiptus gyerekekkel.

Megállapíthatjuk tehát, hogy nem egy „belsős” tényező akadt, ami megtámogatta a Katolikus Liga bojkottját és meghiúsította Az arany iránytű sikerét. Jó néhány fantasy film ─ például A hobbit, Az Éhezők Viadala ─ A kiválasztott vagy a Harry Potter és a Halál ereklyéi ─ esetében bírálják az átlátszó próbálkozást, hogy a forgalmazók a várható plusz egy kasszasiker miatt többfelé szedték a történetet. Ám Az arany iránytűnek kifejezetten jót tett volna, ha két filmet szánnak az események feldolgozására. Úgy valószínűleg sokkal hűebben adta volna vissza Philip Pullman zseniális könyvének komplex világát. Így viszont kaptunk egy gyerekmesét, amely ugyan aranyos és látványos, de sajnos köszönőviszonyban sincs a regény mélységeivel.