Minden másképp lehet? – Second Life, avagy kétéletem a Hatszín Teátrumban – kritika

A Hatszín Teátrumban látható Second Life, avagy kétéletem című előadás olyan témát dob fel, amelybe gyakran belegondolunk: mi van, ha bizonyos helyzetekben másképp döntünk és azáltal másképp alakul az életünk? Vagy az a másik „story” is zajlik valahol?

Az előadás ezeket a kérdéseket feszegeti, felhasználva az öt színész valós életeseményeit, illetve jócskán megtoldja azokat fikciókkal. A történeteken keresztül belelátunk a közelmúlt és a mai magyar valóságába úgy, hogy a sorsokból kibomlanak azok az egyéni drámák, vívódások, amelyek az előadás színészeit, mint magánembereket is foglalkoztatják. A jelenetek elsősorban a humor oldaláról közelítenek, de azokban a percekben, amikor a színészek egy-egy monológban hitvallásukról, nehézségeikről beszélnek a sok nevetés közepette elcsendesül a színház. Azon az estén – amikor láttam a darabot -, a megrendítő kitárulkozások okozta katarzist az előadás közbeni tapssal oldotta a közönség.

A jelenetek a humor és irónia oldaláról közelítenek. A Second Life jó arányban szórakoztat és veszi rá a nézőket a gondolkodásra, miközben rávilágít egy örök dilemmánkra; érdemes-e azon rágódnunk akár egy egész életen át, hogy jól vagy rosszul döntöttünk-e sorsfordító helyzeteinkben?

Érdekes színfoltja az előadásnak Mészáros Máté egyik monológja, amely miatt megérinthet minket az a misztikusnak tűnő, de egyre több emberben fel-felsejlő érzés, hogy akár több síkja is lehet a valóságnak, és az adott pillanatban csak az egyiket érzékeljük. Aki megtekintette az Eredet, a Mátrix, a Cafe de Flore, a Vanília égbolt, Az időutazó felesége című filmeket vagy látta, olvasta a Shakespeare Szentivánéji álmát, az tudja, hogy Mészáros Máté mire céloz szavaival.

Közhelyszerűen hangzik, hogy a színész is ember és ugyanúgy megvannak a mindennapi problémái, mint a „halandó” nézőnek, de ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni a színházi és a filmes élményeink közepette. Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán ötöse – többek között erre is – felhívják a figyelmünket. Bátran, szókimondóan beszélnek az őket foglalkoztató vagy közvetlenül érintő élethelyzetekről. Jó látni, hogy az öt színész nagy kedvvel és odaadással veti bele magát a nagy művészi szabadságot nyújtó lehetőségbe. Nem hiszem, hogy tévedek abban, hogy ez a játék számukra önterápia is egyben a színpadon megfogalmazott, kitárt lelki dolgaik feldolgozásához. A Second Life, avagy kétéletem című előadásban az is igazolódik, hogy gyakran kalandos módon jutnak el a tehetségek addig a pontig, hogy bekerüljenek a színházi és filmes világba. És az is, hogy életmódjuk, céljaik gyakran ütköznek a környezetük elvárásaival. Egy színész ritkán kap lehetőséget arra, hogy ennyire szabadon megnyilvánuljon az saját életével kapcsolatban, mint a Second Life-ban. A „belvárosi” színészek, akik mind Orlai Tibor csapatát erősítik, az önirónia szimpatikus eszközével élve, jól bánnak a lehetőséggel.

Nehéz bármelyik művészt kiemelni, de számomra az egyik legerősebb jelenet az, amelyben Ötvös András komoly betegségéről, annak lelki megéléséről, szemléletformáló hatásáról beszél. Elénk tárja kétségeit, miközben az élet értelméhez, a hithez való viszonyulását bölcsen, nagy erővel és hatással fejezi ki. A monológja végén több másodperces csönd, majd a felcsattanó taps jelzi, hogy Ötvös András a közönség nagy részénél „betalált”. Mészáros Máté a színészi lét látszólagos csillogása mögött megbújó nagy magányát mutatja be egy olyan monológban, melyen egyszerre nevetünk és sírunk.

A Second Life, avagy kétéletem nem egy hagyományos színházi darab. Rövid jelentek, egyedi megnyilvánulások laza fűzére, melyekben vannak ironikus, humoros, majdnem kabaréba hajló és drámai, néha majdnem tragikus elemek. Nem váltja meg a színház művészetét a darab, de őszinteségével, vállalásaival, jól megírt jeleneteivel és a nagyszerű alakításokkal együtt szerethető és hatásos előadás a Second Life.

Alkotók: Benedek Albert, Deés Enikő, Molnár Anna, Dömötör András