Chino 
Guillermo del Toro (Pan’s Labyrinth, 2006) 2013-ban fogta magát és jó nagyot merített a japán popkultúrából, hogy aztán annak elemeit óriásszörnyek és óriásrobotok formájában rászabadítsa a mozivászonra. A mexikói rendező nem csinált titkot belőle, hogy egy franchise felépítésére törekszik, ami a Tűzgyűrű (Pacific Rim, 2013) első részének váratlan sikere után nem is tűnt földtől elrugaszkodott ötletnek. Nem sokkal később pedig már a folytatás szinopszisát is megosztotta a nagyérdeművel. Del Toro, ugyanakkor átadta a stafétát a játékfilmes rendezőként szinte teljesen zöldfülű Steven S. DeKnightnak (Spartacus: Blood and Sand, 2010-2013) és inkább A víz érintése (The Shape of Water, 2017) projektjét vette szárnyai alá; a folytatásban csupán producerként vállalt szerepet. A Tűzgyűrű: Lázadás ennek megfelelően számos aspektusában változott az első részhez képest, s valljuk be nem feltétlen jó irányban.
Az alapok megmaradtak, egyértelműen a franchise-ra épít, ugyanakkor a Del Toro-faktor nagyon hiányzik belőle. Hogy mit is jelent ez, ahhoz tekintsünk be Steven S. DeKnight boszorkánykonyhájába! Vegyük a végeláthatatlan Transformers-folytatások bugyutaságát, A függetlenség napja második részének koncepcióját, fűszerezzük meg egy kis Godzilla-feelinggel, és mind hangulatában, mind kivitelezésében kész a Tűzgyűrű 2: Lázadás. Az előbbi komponens nem is igazán meglepő, hisz az immár kínai kézbe került Legendary égisze alatt készült autobot vs álca robotzúzda tarolt a távol-keleti mozikban, így ezen a párhuzamon elindulva szinte garantált, hogy a Tűzgyűrű második része is jól fog teljesíteni.
Nem biztos, hogy igazságos dolog Del Toro 2013-as alkotásával szembe állítani a folytatást, ugyanakkor jó viszonyítási alap, hogy megértsük, hol is ment félre DeKnight produkciója. Ami legszembetűnőbb, hogy a mozi számos eleme teljesen inverzben áll az első résszel. Míg a korábbi matéria mind hangulatában, mind kivitelezésében sötét tónusú volt, a Lázadás ezt teljesen elhagyta. Alapesetben ez nem volna negatívum, hisz az első részben, sokszor azt se tudtuk ki, kivel, vagy hol darálja az acélt. Ezúttal ezek a jelenetek minden részletükben kivehetőek, úgy en bloc letisztultak, de az a sötét, esős atmoszféra, mint hangulatfestő elem, olykor nagyon hiányzik. A történetet is olyan szinten lebutították, dettó földtől elrugaszkodottá tették, hogy képtelenség minimálisan is komolyan venni. Az alapkoncepcióval még nincs is igazán baj. 10 évvel azután, hogy az óriásrobotokban vitézkedő jaeger pilóták önfeláldozó módon eltakarították Földünkről a csúnya kaijukat viszonylagos béke köszöntött be.
Ez az állapot bizonyos társadalmi átrétegeződéssel is járt, a gazdagabbak átköltöztek a szárazföld belsejébe, a tengerpartok egyfajta gettóvá váltak, ahol virágzik a feketepiac. Itt éli világát az első részben megismert, ekkorra már nemzeti hőssé vált Stacker Pentecost (Idris Elba) fia. Egy félresiklott jaeger roncs guberáló akció után rendőrkézre kerül, azonban büntetés helyett, inkább tékozló fiúként visszakerül a hadsereg kötelékébe, hogy újonc jaeger pilótákat képezzen. Itt már kicsit vakarja az ember a fejét, hogy huszonéves fiatalok számítanak veteránoknak, a harmincon felüli korosztály mintha kihalt volna a hadseregben. Oda se neki, végülis nem ezért ültünk be a moziba.
A helyzet ugyanakkor nagy mértékben nem változik az első részhez képest. A robotokat újra le akarják cserélni, jelen esetben távolról irányítható drónokra. Ekkor már eltelt közel fél óra a moziból, de még mindig egy helyben toporgunk. Szerencsére hamar fordul a helyzet és beindul a zúzda, legnagyobb meglepetésünkre, azonban nem a kaijuk térnek vissza, hanem a futószalagon gyártott jaeger-robotok.
DeKnight-ék bizonyára egy ügyes csavarral akarták visszahozni a már hiányolt szörnyeket, de inkább azt érték el, hogy arcunkat a kezünkbe temetjük ilyen ökörség láttán. (SPOILER!) Ezekbe a drónokba titokban egy-egy kaiju agyat építettek, hogy a megmaradt jaegereket felszámolják, és újra megnyissák a dimenziókaput. Mindezt az immár megszállott, őrült tudósként tevékenykedő Newton Geiszler (Charlie Day) vezetésével. (SPOILER!) Annak rendje és módja szerint roncstelepre is küldik a megmaradt jaegereket a jól ismert, immár átkeresztelt Gipsy Avenger kivételével. A cél ezúttal a Fuji vulkán leamortizálása, amivel képesek kiirtani az emberiséget. Jó, mi!? Nem baj, egy 13 éves kislány vezetésével pár óra alatt újraépítik a totálkáros robotokat, amik kapnak még egy mérföldek ezreit átszelni képes hátrakétát és néhány taknyos gyerek vezetésével végre megindul az igazi kaiju-jaeger zúzda.
Igazából sokkal többet elmondtam a történetből, mint amennyit az érdemel, de így már legalább világos, hogy az első rész faék egyszerű, mégis nagyszerű sztoriját hogyan degradálták egy gyerekmese szintjére. Ezt a csorbát a karakterek sem tudják kiköszörülni- már ha parádés színészi játék idomulna a sztorihoz. A karakterek iszonyatosan egysíkúak, zéró jellemfejlődést tapasztalhatunk, s valljuk be nem is a legtehetségesebb színészi gárdát vonultatták fel. Scott Eastwood (Fury, 2014) csak hunyorgásaival tűnik ki, ahogy folyamatosan kóstolgatja a tékozló fiúként visszatérő John Boyegat (Star Wars: Episode VII, 2015). Ami ebben az aspektusban üde színfoltot jelent az Cailee Spaeney (Counting to 1000, 2016) játéka, és a Boyegaval köztük kiválóan működő kémia
Apropó szereplők. Ki ne emlékeznek az első rész cliffhangerére, ahogy Ron Pearlman (Hellboy, 2004) kikászálódott a halott kaiju-baba gyomrából! Nos, akik azt várták, hogy szörnyszervekkel shaftelő Hannibal Chau feltűnik a folytatásban, azokat el kell keserítsem. A sebhelyes maffiózó még egy cameo erejéig sem tűnik fel a vásznon, talán a forgatókönyv elolvasása után dönthetett úgy, hogy nem adja nevét a projekthez, ami valljuk be érthető is.
Mindezek után felmerül a kérdés, hogyan is kaszálhat egy ennyi sebből vérző blockbuster a mozipénztáraknál. A válasz pofonegyszerű. Amire igazán kíváncsiak voltunk és ültünk be a vetítésre a Tűzgyűrű: Lázadás kapcsán az remekül működik. Nem egy művészfilmet vagy csöpögős drámát vártunk, hanem hogy lássuk, hogyan gyepálják egymást az óriásrobotok és szörnyek. Ebben nem kellett csalódnunk, beleadtak apait-anyait a készítők. Van itt minden: lézerostor, láncos buzogány, kardok, rakéták, plazmaágyú, romba dőlő toronyházak, szóval minden, ami szem-szájnak ingere.
Ha szőrszálhasogató akarok lenni, ebben az aspektusban is van mibe belekötni. A 2013-as Tűzgyűrű jaegerei tényleg monumentális, igazi robotok voltak. Nem ugráltak össze-vissza és osztották pörgőrúgásokkal az ellent. Ezzel szemben jelen esetben néha olyan érzésem támadt, mintha egy kung-fu filmbe csöppentem voltam. Olykor egy kis deja vu érzés fogott el és be-be ugrottak Michael Bay agymenései. Maguk a jaegerek is inkább hasonlítottak az alakváltó robotokra, mint a már megismert Cherno Alpha vagy Crimson Typhoon-féle monstrumokra. Ez persze teljesen szubjektív vélemény. Maguk a megkoreografált jelenetek is talán látványosabbak lettek ezzel, bennem mégis maradt egyfajta hiányérzet.
A Tűzgyűrű: Lázadás gyakorlatilag nem lett más, mint egy rosszul megkoreografált látványfilm. Abban az aspektusban, ami talán a legfontosabb megkaptuk, amit akartuk, mégis joggal érezhetjük, hogy hiányzik valami. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az embertelen büdzsét egy az egyben beáldozták a vizualitás oltárán. Egy filmet nem lehet csupán azzal eladni, hogy óriásrobotok és óriásszörnyek zúzzák egymást, ráadásul az időzítésekkel sem volt minden rendben. Egy minimális sztorit vagy emberi tényező kibontakozását mindenképp megérdemelte volna a film. Nem igényel egy precíz és végletekig összetett történetet, de a főfogás mellé egy kis köret nem ártott volna. Az egész mozit egyfajta guilty pleasure-feeling hatja át. Mindenestre az szinte biztosra vehető, hogy del Toroék szépen fognak kaszálni vele, amihez a gombamód szaporodó IMAX vagy 4dx-es vetítések komolyan hozzájárulnak. Ugyanakkor valahol keserű is lehet a szánk íze, hiszen mára lassan odáig jutott a filmvilág, hogy a tömör CGI is elég lehet a kasszasikerhez.
Értékelés: 65/100
Mafab: 63
IMDb: 6,0
