Minyonok (Minions, 2015) – kritika

A Gru (Gru „Despicable Me”, 2010) hatalmas sikerét oly mértékben köszönhette a kis sárga talpnyaló segédeknek, hogy az irántuk való rajongás a második részben már narratív tényezővé léptette elő őket, s csak idő kérdése volt, hogy mikor öltik magukra kertésznadrágjukat egy  spin-off-ban. A Minyonok (The Minons, 2015) folytatta azt a tendenciát, amit az Oroszlánkirály (The Lion King,1994) Timon és Pumbája, a Jégkorszak (Ice Age, 2002) Motkánya  vagy a Madagaszkár (Madagascar, 2005) pingvinjei elkezdtek. A siker ugyan nem garantált, mint azt az utóbbi alkotás bebizonyította, de egy jól megkomponált slapstack-comedy kellő alapanyaggal még iparosmunkaként is igazi pénzgyár lehetőségét rejti magában. Az eredmény nem is maradt el, hisz a minyonok eredettörténete globálisan már az első hétvégén több,  mint 256 millió dollárral nyitott.

De, hogy miről is szól ez az egyfajta „genezis históriaként” funkcionáló szűk célközönségnek szánt animációs film!? Gyakorlatilag semmiről. Igazából egy rágógumi az agynak, semmi tanmese vagy hangyányit mélyenszántó gondolatokkal fűszerezett alkotás, mint az Agymanók (Inside out, 2015), de valahol ebben rejlik a szépsége. Ezek a szolgalelkű minyonok (az angolban találóan „talpnyaló” jelentésű) már a történelem kezdete óta jelen vannak bolygónkon, s mindig az aktuális legnagyobb gonosztevő, zsarnok segítőivé lépnek elő, legyen az egy T-Rex az őskorban, Napóleon vagy Drakula, de folyamatosan csak bajt okoznak gazdáiknak, nem egy esetben a végzetüket is jelentik. Saját társadalmat alapítva lassan a letargia küszöbére sodródnak, míg egyikük, Kevin maga mellé állítja két társát, a minyonok között is eszefogyott Bob-ot, a gitármániás Stuart-ot és elindulnak a nagyvilágba, hogy felkutassák új gazdájukat, akinek újra szolgálatába állhatnak. Így jutnak el a 60’-as évek New York-jába, ahol meg is találják urukat (úrnőjüket) a Gru-t helyettesíteni hivatott Scarlet Túlölőben (Sandra Bullock), minden idők leggonoszabb női bűnözőjében. A Nagy Almát elhagyva Londonba utaznak, s Scarlet megbízza az ügyefogyott, angol-spanyol-olasz nyelven heherésző triót az angol királynő koronájának megszerzésével. Az alkotók itt követtek el igazán komoly hibát. Az egyetlen szereplőt, akinek komoly karaktert kölcsönözhettek volna teljesen átlagos kirakatfigurává degradálták. Míg Gru egy stílusos, szerethető/utálható szereplő volt, Scarlet teljesen érdektelen csak azért van, hogy megkeserítse „hőseink” életét.

Butyutaságuk, egyszerűségük miatt kizárt, hogy bármiféle jellemfejlődést fedezhessünk fel címszereplőinknél vagy ők maguk mozgassák a szálakat, így a sztorinak, a környezetnek kellett volna kiemelnie őket, de ez csak néhány helyen történt meg.  Ugyanakkor a korra, népre való sztereotip utalások, vagy popkult szegmensek igazán üdítőek. A hippi mozgalom, a „Gombafejű” együttes sétája a zebrán, a Hair slágerének felcsendülése vagy a zeneimádó Stuart Jimmy Hendrix – előadása mind-mind mosolyogtató momentum.  A helyzetkomikumokra sem lehet panaszunk, ami az ütődött minyonok „esetlenkedésére” fókuszál, a hátulgombolós korosztály minden bizonnyal hangos hahotázásban tör ki a félkegyelmű trió egy-egy balfogásán. A Universal-nak sem lehetett más a célja, mint hogy nevetéstől zengjenek a mozitermek, ugyanakkor  ennyivel nem lehet tartósan 90 percet kitölteni, nem is véletlen, hogy sokszor percekig teljes nihilbe tud fulladni a film. Ennek ellenére nem állítható, hogy nem aranyosak a fel-fel bukkanó gag-ek, kikacsintások, a gyerekeknek tökéletes szórakozást jelent és nem megy vulgáris irányba annak ellenére, hogy jó páran elhaláloznak benne.

A Minyonok sem több sem kevesebb, mint egy szórakoztató töltelékfilm, amelyet gyermeki optimizmus hat át. A szereplők már önmagukban is garanciát jelentenek a sikerre, ez a három egyszerű, ügyefogyott minyon teljesíti a kitűzött célt, ugyanakkor nívóját tekintve nem ez lesz 2015 legnagyobb animációs dobása.

Értékelés: 72/100

IMDb: 6/7

MAFAB: 70%