Misztériumok ígérete – A lelkek kútja könyvkritika

Folytatódik Az elveszett aranyvárosból ismert kalandvágyó csapat története! Stian Skald, azaz Somoskői Viktor új regénye, A lelkek kútja 2020-ban jelent meg az Underground Kiadó és Terjesztő támogatásával. A borítót ismét Mihályfi-Tóth Alex készítette, így a grafika arculata tökéletesen illeszkedik az első regényéhez.

Ugyanakkor a színvilág egészen más; a korábbi borítóval ellentétben itt a lila, a fehér és a szürke dominál. Ez a színválasztás erőteljesen kihangsúlyozza a mágikus szimbólumokat, a kút ködéből felszálló arcokat és a pap alakját, aki átszellemült arccal egy aranykupát emel a magasba. Mindez azt a benyomást kelti, hogy a második regényben a fegyveres összecsapások helyett a mágia és a misztikum válik hangsúlyossá. A fülszöveg pedig azt ígéri, a kalandorok útja egyszerű kincsvadászatból a világok sorsára kiható nemes ügy felé visz. Vajon mit tartogat számunkra az utazásnak ez az izgalmasnak ígérkező szakasza?

Az aranyváros keresése azzal ért véget, hogy Maugis és társai rátaláltak a Mulmirianba vezető kapura, és átléptek rajta, maguk mögött hagyva saját világukat. Ám az óriási áldozat árán elért siker édes élménye hamar megkeseredik, amikor a mesés gazdagság helyett csupán romokat találnak, és úgy tűnik, az aranyváros elpusztult. Ám ahhoz, hogy fényt derítsenek a arra, mi is történt valójában, szó szerint mélyebbre kell hatolniuk. Útjuk a föld felszíne alá vezet, ahol ismét veszedelmes kalandokba bonyolódnak, miközben kénytelenek szembesülni vele, semmi sem az, aminek látszik.

A lelkek kútját olvasva azt látjuk, hogy még egy kicsit gyorsabban peregnek az események, mint Az elveszett aranyváros esetében. Ez a fajta történetvezetés a kalandjáték könyvek és a szerepjátékok hangulatát idézi fel, így ébreszthet némi szimpátiát a fantasyrajongókban. Képszerű, izgalmas és változatos helyszínek sokasága jelenik meg lelki szemeink előtt.

Ám egy regény esetében, amelynek nem aktív szereplői, csupán passzív olvasói vagyunk, ez a felfokozott tempó már a túlzsúfoltság érzetét kelti. Az oldalak száma alig több az első könyvhöz képest, ám a megragadni kívánt fontos mozzanatok jelentősen gyarapodtak. Így – bár az akciójelenetek kellő hangsúlyt kapnak –, az emberi viszonyok ábrázolására már nem jut elég tér. Elsikkad a Maugis és társai közötti kapcsolat dinamikájának továbbgondolása, ennek köszönhetően pedig teljesen súlytalanná és jelentéktelenné válik például Seldoran árulása, ami az előző kötetben még óriási horderejűnek számított. A második könyv központi helyszínének számító Zengoraz sziget lakói közé való beilleszkedés is kidolgozatlan maradt, Seldoran ébredő vonzalma a testőrséget vezető Khintara úrnő iránt pedig kimerül egy mondatban és néhány pillantásban. Így, bár rengeteg olyan csavart kapunk, amikor a korábban biztosnak hitt világ kifordul a sarkaiból, és lehetőségünk lenne izgulni a szereplőkért, mégsem vagyunk erre igazán képesek, hiszen nem volt mód arra, hogy azonosulni tudjunk velük.

A misztikus elemek valóban olyan erőteljesen jelennek meg a történetben, ahogyan azt a borító sugallja. Maugis olyan erővel kénytelen szembenézni, amely nagyobb nála, ráadásul alaposan kifricskázza az ő varázslatait, amely nem egyszer váratlan következményekhez vezet. Az a mágia, ami a háttérben mozgatja a szálakat, sokkal ősibb, hatalmasabb és borzalmasabb, mint bármiféle formula, amit a famulus tanoncként elsajátított. Ez a hátborzongató misztérium és a mágiahasználók különféle praktikái adnak egy sajátos karaktert a történetnek.

A lelkek kútja tehát több olyan elemet is felvonultat, ami nagy lehetőségeket hordoz magában. Ezek azonban sajnos nem tudnak igazán kiteljesedni az elnagyoltság miatt. Összességében az első kötet jobban sikerült, mint a második. Ennek ellenére ismét kíváncsian várom a folytatást, és remélem, a történetben lévő potenciál jobban kibontakozik majd a továbbiakban.