Miyazaki elégikus utóirata – Szél támad kritika

Hayao Miyazaki egészen kora gyermekkorából eredeztethető repülés iránti rajongása minden bizonnyal termékeny táptalaja lehetett horizont nélküli, határtalan képzeletének. Erre nyomokat találhatunk az egész eddigi életművében, hiszen a repülés – akárcsak az ebben a tárgykörben gyakran felbukkanó természeti jelenség, a szél is – állandó szereplői vagy olykor szimbólumai is filmjeinek. A 2013-ban bemutatott Szél támad (Kaze Tachinu, 2013) című művében az immáron 76 éves legenda e köré a két dolog köré fűzi fel a történet főbb eseményeit, ahogy egy szerelmi történettel fűszerezett, lélegzetelállító képekkel operáló animációs filmben mutatja meg a rettegett Mitsubishi A6M “Zero” vadászgép, a második világháború csendes-óceáni hadszínterének egyik legendás gyilkos vasmadarának megszületését.

Ha érdekel egy kis háttérzene a folytatáshoz:

Több szempontból is rendkívül személyes filmje ez Miyazakinak és a Ghibli Stúdiónak. A rendező a saját mangáját adaptálta filmre, amiben összemosta Jiro Horikoshi (valóban létező személy volt) repülőgép-mérnök fikciós elemekkel dúsított életrajzát és Tatsuo Hori Szél támadt című 1937-es novellájának egyes elemeit. Mindezt sűrűn meghintette saját életéből kölcsönzött elemekkel és motívumokkal (apja repülőgép mérnök volt, a cége oldalkormány-lapátokat gyártott a filmben szereplő A6M típusokhoz a második világháború idején; anyja tuberkolózisban szenvedett, stb.), aztán pedig bejelentette, hogy ez lesz pályájának végső búcsúja és utolsó egészestés filmje. Ez utóbbit persze megtette már előtte párszor, és azóta tudjuk is, hogy a Szél támad után is készül „mégegyutolsó” filmje. De most tényleg! 🙂 Egyébként meg lehet érteni. Több évtizednyi kreatív szárnyalás után valahogy nehéz lehet elengedni a botkormányt.

Jiro Horikoshi már kisgyermekként a repülés szerelmese, pilóta azonban gyenge látása miatt nem lehet. Mérnök lesz, tanul és a Mitsubishi nagojai repülőgépgyárban vállal munkát, ahol később főmérnök lesz. Közben egy vonatúton megismerkedik Naokoval, akivel a film egyik legmegdöbbentőbb jelenetében túlélik az 1923-as kantoi földrengést. Az itt bemutatott képek és az alatta hallható egészen hátborzongató hanghatások – melyeket rendhagyó módon emberi hangokkal szólaltatnak meg –, olyan elképesztően félelmetes és apokaliptikus hangulatot árasztanak, hogy elhiszed, hogy talán itt van vége a világnak, és másodpercek múlva megszólalnak a harsonák.

A fiatalok később évek múlva találkoznak újra, mindketten felnőttek már, Jiro komoly mérnöki pozícióban, ahol egyre nagyobb nyomással követelik tőle annak a repülő fegyvernek a terveit, ami majd odapörköl a német és amerikai csúcstechnológiának. Ekkorra már begyűrűzött a gazdasági válság, Jiro pedig kényszerű belenyugvással figyeli, hogy míg ő a rábízott feladattal álmait kívánja megélni, felettesei és a japán császár azokból pusztulást és halált okádó fegyvert kívánnak formálni.

A film meglehetősen lassan csordogáló történéseit olykor megszakítja egy-egy álomjelenet, ahol a rendezőzseni már nem tudta kordában tartani kitörni akaró fantáziáját, és pár percre megröptette azt két komolyabb jelenet között. Ezekben a kissé szürreális pillanatokban láthatjuk, amint Jiro útmutatást kap egy Caproni nevű olasz mérnöktől (szintén létező személy volt), gyermekkora repülős újságjainak hősétől, aki egyfajta Howard Hughes-figura. Ő képviseli Jiro szemében a polgári repülés és aviatika ideális megtestesülését és pacifista utópiáját. Eközben beérik Naoko iránti szerelme, melyet házassággal pecsételnek meg, de az akkoriban tomboló tuberkolózis járvány miatt Naoko betegeskedik, és egyre gyengébb és gyengébb lesz, míg Jiro csak megszállott módjára hajszolja a munkáját. Ha most arra gondoltok, hogy egy ízes tragédia van itt kibontakozóban, akkor nem jártok messze az igazságtól.

Azért is különleges ez a film Miyazaki pályafutásában, mert az a fajta játékos fantázia és a mesebeli elemekkel tarkított mitologikus szálak, amik eddig az összes animéjét átszőtték, itt felszívódtak a realisztikusan ábrázolt, komótosan gördülő történetben. A szél, mint egyfajta öntudatos mellékszereplő, vagy egy láthatatlan narrátor viszont többször felbukkan és egyengeti a szereplők sorsát, ahogy Miyazaki filmjeiben eddig szinte mindig. Mint eszköztárának egyik fontos eleme, sokszor kíséri egy-egy szereplő felbukkanását (ahogy kinyílik egy ajtó vagy egy ablak, vagy épp becsapja azt a huzat), kifejezi a szereplők érzelmeit, vagy csak látványosan jelen van egy fordulópontnál a történetben, annak egyetlen igazi krónikásaként.

De itt nincs vége. Maga a szó, Ghibli, sivatagi szelet jelent, amit Miyazaki anno egy repülős újságból szedett. Ezzel pedig keresztbe szövődik egy másik utalás egy olasz repülőgépre a második világháborúból “Caproni Ca309 Ghibli” név alatt, mely egyben tartalmazza a stúdió nevét, és a Jiro álmaiban megjelenő tanítómester nevét. Véletlen lenne?

A főszereplő jelleme Miyazaki-filmben talán most először kapott egy kis negatív, kissé apatikus vonást, így talán vegyes érzéseket kelthet a nézőben. Munkamániája és megszállottsága a háttérbe kényszeríti egyre betegebb feleségét. Ezt talán az egyik legszívszorítóbb jelenet mutatja meg legjobban, amint Jiro otthon dolgozva tüdőbeteg felesége mellett szívja a cigarettát, miközben az egy percre sem engedi el a kezét.

A direktor ismét a bevált zeneszerzőjével dolgozott, a Joe Hisaishi komponálta dallamok a háttérben szépen lekerekítik az éleket és finoman besüllyesztik a történet áramvonalainak kiálló szegecseit. A teljes egészében számítógép által generált animációs filmekkel ellentétben – ahol a gyönyörű, de rendkívül plasztikus világ egy ponton túl megálljt parancsol a szemnek – a Ghibli stúdió filmjeinek nagyrészt kézzel rajzolt kockái mintha egy üveg vitrin mögül lépnének elő, amelyeket így jobban meg lehet nézni, szinte meg lehet fogni. A képek néhol fényképszerűen élesek és részletesek, ellentmondásban állva azzal a ténnyel, hogy kézzel rajzolt képkockákat látunk.

A Szél támad többször behozza Thomas Mann Varázshegyének bizonyos motívumait, kezdve a feleség szanatóriumba vonulásával, vagy a Castorp nevű szereplő behozásával, de Miyazaki itt sem áll meg. Felhasználja Schubert Téli utazás-ciklusának részleteit az európai jeleneteknél, és ugyancsak felhasználja a film címében Paul Valéry Tengerparti Temető című versének részletét (“Felkél a szél! Meg kell próbálni élni.”), többször egészen konkrétan a szereplői szájába adva ezt a vers-töredéket.

Ez egy többrétegű mű, ahol az egyes rétegek elfedik egymást, éppen ezért fordulhat elő, hogy aki ezt az alkotást a rendező eddigi filmjeihez hasonlítja, sokkal kevesebb kapaszkodót talál majd, de amit cserébe kapunk, az annak lehetősége, hogy a rendező zsenijének és gondolatainak még nagyobb mélységeibe pillanthassunk bele, mint eddig valaha.

Hogy miért éri meg Miyazaki-filmeket nézni? Mert lélek van bennük olyan őszintén, már az első pillanattól fogva, hogy annak első “sokkja” szinte zavarba ejtő és fészkelődésre késztetik a nézőt, mert egyszerűen ritka, hogy ilyen tisztán közvetít gondolatokat, érzéseket és zabolátlanul szárnyaló fantáziát egy mai mozgókép, az ilyen dolgokhoz pedig egyáltalán nem vagyunk hozzászokva, se a moziban, se a mozin kívül.

Alább egy galéria eredeti képekkel Horikoshiról és az általa tervezett repülőgépekről:

Ahogy Jiro a film végén álmainak temetőjében sétál… ahogy mi nézők a történelem lapjairól már tudjuk, hogy a hosszú évek alatt tervezett A6M Zero-t kamikaze pilóták használták öngyilkos zuhanásra és ezrek életeinek kioltására, szárnyalás helyett… ahogy Jiro megpillantja a romba döntött japán maradványait… ez az idős rendezőtől meglehetősen szokatlan üzenet, és talán egyfajta rádöbbenés is egyben. Ő annak ellenére, hogy filmjei töretlen életigenlést és mindig pozitív gondolatokat sugallnak, sosem áltatta magát hasonló reflexiókkal a való világ történéseivel kapcsolatban, ezt rengeteg interjú alátámasztja.

És talán, mikor ezen a filmen dolgozott, amikor még úgy gondolta, ez lesz az utolsó és végső üzenete a világnak, talán abban a pillanatban hagyta beszüremleni ezt az őszinte pesszimizmusát – ami szintén a sajátja – és beleszőtte a Szél támad utolsó perceibe azt a fajta csalódottságát, hogy a világ, de legfőképp a japán társadalom – amelyben már annyiszor csalódott – nem reagált olyan módon az életművére, mint azt szerette volna. A dolgok nem változnak, az emberiség nem a jó úton halad, a repülőgépek lezuhannak. Nekünk, akik látták és nézik a filmjeit viszont adott, és mindig is adott lesz a lehetőség, hogy ennek ellentmondjunk.

Értékelés: 90%

IMDb: 7.8/10

Mafab: 84/100

A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.