Nehéz falat, mégis felpezsdít – Tóték a Spirit Színházban!

Vannak darabok, amelyek bár bőven megérdemlik a nagyszínpadot, mégis igazán a kis terekben tudnak érvényesülni. A Spirit Színház pont az olyan csontig hatoló, ám kizárólag a szűkös négy fal között kiteljesedő darabokra specializálódott. Ilyen volt a Bernarda Alba háza, és ilyen a júliusban debütált Tóték is.

Az örök Örkény-klasszikust számtalan módon és helyszínen dolgozták már fel, kis és nagy költségvetéssel, profi és amatőr társulatok egyaránt. Akaratlanul is az jut eszébe az embernek egy X-dik feldolgozás hallatán: „ez mitől lesz más?” Ismerve a Spirit Színház társulatát nem tartottam semmi égbekiáltó vétektől, ennek ellenére még a bejáratnál is motoszkált bennem a kisördög. Két kérdés nem hagyott nyugodni. Először is: képesek lesznek a színészek kitölteni a kimaradt szerepek hiányát? A darab elvégre a kisregénnyel ellentétben csupán a legszükségesebb hattal operált.

A második kétely magával a darab összhatásával volt kapcsolatos: mitől lesz más a történet Szitás Barbara rendezése?  Ad, elvesz, változtat, bármi lehetséges volt.

Helyet foglaltunk hát nézőkként az apró térben, ami a rengeteg doboztól ezúttal még kisebbnek tűnt. Ahogyan általában is lenni szokott, a színészek megjelenésével azonnal megteremtődött a szükséges hangulat. Tetszett, hogy Szitás Barbara nem szájbarágósan, de biztosra ment a történettel kapcsolatban. Mind tudjuk, hogy ami érettségi tétel, kötelező olvasmány vagy klasszikus, nem feltétlen jut el valóban az olvasókhoz. A darab felvázolja némi csúsztatással az alapszituációt, hogy az is megértse, akinek régen vagy sohasem volt a kezében az eredeti Örkény. Megkapjuk hát a hat főszereplőt, és kezdetét veszi a megaláztatások sorozatának meséje.

A rendezés kevés helyen, műtéti pontossággal nyúlt a kisregényhez. Kivágta, ami nem létfontosságú, majd befoltozta a helyét. Gizi Gézánéról említés sem esik, de nem is hiányzik kifejezetten – utólag megnézve az Örkény-féle „szereposztást” jutott csak eszembe, hogy a hölgyet konkrétan kiírták. Szó sincs róla, hogy a vágások feljavították volna a darabot vagy új folyásirányt adtak volna a csekély változtatások az eseményeknek! Nem lett se jobb, se rosszabb – egyszerűen szükségszerűbb.

Az etalont tehát nem az alap művészi újragondolása jelentette, hanem a Spirittől szokásos módona  színészek. Haladjunk velük sorrendben. Orosz Ákos meglepő Őrnagyot hozott. Ismerős az az érzés, amikor egy sorozatból hirtelen a kamerába néznek a szereplők és néhány szóval kitörik a negyedik falat? Na, itt ő volt az a karakter. Egy olyan térben, ahol sok nézőnek szó szerint kartávolságon belül zajlottak az események, különösen nagy hatású volt, amikor néha Orosz Ákos, aliasz az Őrnagy kifordult és azt mondta egy tüsszentő nézőnek „egészségére!” Könnyen lehettek volna ezek a rögtönzött kifordulások hangulatgyilkosok, viszont azzal, hogy nem Orosz Ákos, hanem az Őrnagy hajtotta végre ezeket a cselekvéseket, még bensőségesebb lett a hangulat. Elsőre különösnek tűnt, hogy az Őrnagy nem süldő legény ugyan, de fiatal. Ennek ellenére tökéletesen hihető volt, hogy ez a férfi egy háborúhoz szokott, megviselt lelkű ember – azt látva, hogy ez valakivel fiatalon megtörténhet, még szívszorítóbbá tette a tényeket és a végkifejletet. Orosz Ákos alakításában az Őrnagy kapott egy emberi arculatot, amitől az elkerülhetetlen tragédia valóban szomorúnak hatott, nem megérdemelt következménynek.

Jancsik Csaba volt a Férfi – akit aztán egy nála is nagyobb FÉRFI megaláz, lekezel és lealacsonyít a saját otthonában. Egy egészséges lélek teljes összeroppanását követhettük nyomon. Sokszor oda sem kellett konkrétan nézni Tótra, hogy érezzük a belőle áradó megkeseredett haragot. Tót alakja összetett, rengeteg ellentmondásos érzelemmel és motivációval. Éppen ezért, amikor a dráma végén a harag győzedelmeskedik a józan ész felett, egy szó szerint a saját győzedelmes kardjába dőlt embert kell látnunk – és azt is láttunk. Mintha minden néző arca ugyan azt sugallta volna, mint Tóté: nem érte meg.

Nagyváradi Erzsébet egy fantasztikus színésznő, aki bármilyen szerepben tündökölni tud. Minden mozdulata egy olyan asszonyé volt, aki bármit képes megtenni a családja boldogságáért. Csupán egyetlen probléma volt az alakításában, ami ugyan csak néha, de belezavart az éterbe. Nagyváradi Erzsébetnek valami isteni hangja van, erős, karakteres és rettentően kifejező – viszont ezért néha nem illett a karakterhez. Tótné nem egy átlagos parasztasszony, viszont nem is az a modoros úrihölgy, akinek minden megszólalása kellem és báj. Néha bizony ki kell lógni a kapanyélnek a szájából.  Nagyváradi inkább gyöngy volt, mintsem kapanyél.

Ha már gyöngy, az Ágit alakító Gyöngy Zsuzsa nagy meglepetés volt. Nehéz eljátszani a romlottságot, de még nehezebb a valódi ártatlanságot, Ági pedig pontosan az a karakter, aki a légynek sem bírna ártani. Ági anélkül volt ártatlan, hogy álszentté vált volna, egy őszinte és kellemes üdefoltot jelentett ebben az érzelmekkel túlsűrített drámában. A legnagyobb örömet a Postás jelentette számomra. A Postás az egyetlen, aki tudja, mi történt valójában Tóték fiával, így az ő érzései állnak legközelebb a nézőkéhez – sajnálat és tehetlenség. Ebben a rendezésben a Mészáros Tamás által alakított Postás végre megkapta azt a figyelmet, amit a kisregényben is érdemelt volna. Sokat van a színpadon és engedik is kibontakozni, Mészáros Tamás pedig remekül helyt állt a szerepben.

Végül Széll Attila, aki egyszerre három szerepben is megjeleni: mint a Pap, Cipriáni professzor és a Lajtoskocsis. Jó volt ezekben a bár fontos, de végérvényben mégis mellékszerepekben egyetlen arcot látni. A dráma nem sok helyet enged a komédiának, így Széll bravúros átalakulásain ha nevetni nem is, de elismerően derülni tudott a közönség. Az újra és újra feltűnő arc kicsit vissza is adta annak a bezárt közösségnek a hangulatát, ahol Tóték élnek: ugyan azok az arcok, amik ha különböznek is, egy idő elteltével akaratlanul is összemosódnak.

Szitás Barbara nagyon jól elkapta a Tóték lényegét. A rendezésen, a színészeken és a minimális díszleten is érezni, hogy a darab nem akar több, nagyobb, jobb lenni az elődeinél vagy éppenséggel magánál az eredetinél. Ráéreztek, hogy a Tótéknek nincs szükségük sem modern újításokra, sem aktuális párhuzamokra. Ez a történet részben azért maradt meg töretlen népszerűségében a mai napig, mert valószínűleg mindig aktuális lesz. Az elnyomás, kiszolgáltatottság, vak és hasztalan reménykedés mély mondanivaló volt és lesz az emberiség számára. Szitás nem tett egyebet, mint befogadható mennyiségűre zsugorította azt, amin nem kell javítani, és a lehető legjobb formában a nézők elé tárta. A téma kissé borongósnak hathat a kikapcsolódás forró évszakában, de ha a mondandója nem is, az élmény felpezsdít.