Erunder 
2017 után most tért vissza a mozikba Stephen King rémes bohóca. Be is ültünk az Az – második fejezet névre hallgató filmre és összef@#tuk a bokánkat. Kattintás után olvashatjátok a kritikát róla.
Mindenki azt zengi a filmről, hogy ez nem egy folytatás. Úgy értve ezt, hogy nem egy tipikus második részről van szó, hanem inkább arról, hogy egy nagyon hosszú film második felét alkották meg. Segítek ezt megérteni. A második részek általában hoznak egy új történetszálat, új fordulatukat, és a már első részben megismert hőseink ezekkel is megküzdenek. Ezzel szemben itt a már jól ismert főgonoszt gyűrik le, (nyugi van, ez nem spoiler, mert már úgyis mindenki tudhatta, mi a sztori vége) és teszik mindezt olyan lineáris cselekménysorozattal, hogy már szinte jósoknak hisszük magunkat, ugyanis előre lehet látni minden esemény kimenetelét.
Amennyiben így nézzük, teljes mértékig igaz is, hogy a 2019-es film, nem a második rész, hanem a második fejezete egy két fejezetes történetnek. Ám emellett a produkcióban megjelennek azok a bizonyos elemek, amik csak egy folytatásra jellemzőek. Ilyen az, hogy űberelni akarják az első részt, felülmúlni önmagukat, visszautalnak a korábbi cselekményekre, sőt, abból építkeznek, és végül, de nem utolsó sorban, horrorklisék halmazával akarják elfedni, hogy valójában semmi sincs a tarsolyukban.
Ezután a leírás alapján úgy tűnhet, hogy lehúzom a filmet. Pedig ellenkezőleg. Imádtam szinte minden percét, még annak ellenére is, hogy nem bővelkedik fordulatokban, és már rég és ezerszer felhasznált lejárt témával operával. Már ha a nyilvánvalóra, gondolunk, ami egy x idő után kisvárosba visszatérő gonoszt jelenti. Ugyanis van egy olyan értelmezése is a történetnek, ami sokkal mélyebb, és ez a mögöttes tartalom jóval félelmetesebb, mint bármilyen pók-gyerekfej-szörny.
Az alap ugye az, hogy miután a srácok legyőzték Pennywiset a csatornában, 27 évvel később visszatér a szörny, így a gyerekkorukban erre az esetre fogadalmat tett már felnőtt hősök is visszatérnek rémálmaik helyszínére.
Az 1990-ben készült regényadaptációhoz képest ezúttal más történet meséli vonalat választottak. A különbségek viszont nem merülnek ki annyiban, hogy a film cselekményét más sorrendben tárják elénk. Sokkal jobb színészi munkákkal, olyan látvánnyal, amitől a szemünk kifolyik a gyönyörűségtől és vágásokkal van dolgunk, amiktől egyszerűen eláll a lélegzetünk.
Ezekre jön még rá egy jó adag horror elem, amiktől rémületünkben a karját markoljuk. Okos módon a brutális és véres elemeket humorral kompenzálják. Ezek többsége ül is, ám sajnos egy kis idő után enyhe önismétlésbe hajlik, ami nem túl jó pont. Ettől eltekintve jókat lehet kacarászni is a film alatt.
Most viszont térjünk ki arra a bizonyos értelmezésre, amitől az egész igazán félelmetessé válik. Ez már ugye az eredeti történetből, azaz a regényből jön, mégis lehet még a film javára is írni, hiszen nehéz munka az, hogy a vászonról is visszaköszönjön a mondanivaló.
Stephen King valószínűleg azt szerette volna üzenni, hogy gyermekkori fel nem dolgozott traumáink egy idő után még akkor is visszaköszönnek, ha mi azokat görcsösen próbáljuk elfeledni. Ezeken a traumákon meg csak úgy tudunk túljutni, ha megküzdünk velük. Bár az Az eléggé szó szerint veszi ezt, nem árt ha az agyunkat is használjuk a látványos rettegés közepette, mert csak úgy jön át az, amit Az valóban mondani szeretne nekünk.
Összegzés: 80/100 A túltolt játékidő, a néhol már önismétlővé váló poénok, és a valódi történeti meglepetés hiánya rontja a pontszámait. Amik viszont ilyen magasra viszik, az a színészi játék, a látvány, a vágás, és az utánozhatatlan King típusú hátborzongatás.
