„Nincsenek jó helyen a kortárs drámák” – interjú Horváth János Antal rendezővel

A Pesti Magyar Színház Tiszavirág című online bemutatója kapcsán beszélgettünk a darab rendezőjével, Horváth János Antallal az előadásról, a pályájáról, a kortárs dráma hazai helyzetéről és a közéleti humorról.

Corn&soda: Az Tiszavirág ajánlójában az áll, hogy a színház részéről fontos vállalás a darab bemutatása. Joe White drámáját a színház vagy te választottad, azaz vállaltad be?

Horváth János Antal: Amikor a járvány első hullámában bezártak a színházak, elkezdtem volna rendezni egy darabot, amit sajnos nem tudtunk elkezdeni, mert túl sok volt benne a szereplő, ezért keresni kezdtem helyette valami mást. A Tiszavirágot már jó ideje cipeltem magammal, már a fejemben volt és Cseke Lilla Csengével megbeszéltem, hogy fordítsuk le. Ez meg is történt, és bevittem a Pesti Magyar Színház igazgatójának, Zalán Jánosnak, hogy van ez a darab, amit nagyon jól ki tudunk osztani és ráadásul a színháznak is jól állna. János bízott bennem. A darabot online kezdtük próbálni, rengeteget elemeztük, majd amikor pár hétre kinyitottak a színházak nekivágtunk, aztán jött a kinyitunk-bezárunk bizonytalanság, majd a csapatból többen covid-osak lettek, így a helyzet döntött helyettünk. Végül márciusban be tudtuk fejezni és fel tudtuk venni az előadást.

Az elmúlás és az elengedés témája ma sajnos különösen aktuális. Tudatos volt a részedről ez a darab kiválasztásakor?

Amikor a darabot elkezdtük próbálni, a járvány még közel sem volt annyira tragikus mértékű, mint most. Azért is mondtam az igazgató úrnak, hogy illik a színházhoz a darab, mert a Pesti Magyar Színház alapvetően családi, ifjúsági színház, és ez nem jelenti azt, hogy csak a musical-ekről és a látványos mesejátékokról szólhat a repertoár. A családi életnek ezt az oldalát is be lehet, sőt be kell mutatni. Alkotóként kötelességünk könnyíteni a nézőkön azzal, hogy azt mondjuk, hogy az oké, ha valami nehéz.

Te is dolgoztál az angol nyelvű dráma fordításán. Milyen mértékben nyúltál bele a szövegbe?

Csenge készítette el a nyersebb fordítást, én pedig megcsináltam a véglegeset. Joe White szövege teljesen köznyelvi, laza, mai, ugyanakkor könnyen fogalmaz költői mélységekkel. Mindig lenyűgöz ez a könnyed átjárás a költőiség és a köznapiság között, ami tetten érhető a kortárs angol drámairodalomban. Azért óvatosan kell lenni ezzel a magyarban, mert van, amit az angol nyelv megenged, de magyarul nem hiszed el. Ezért Tóth Réka Ágnes dramaturggal változtattunk néhány dolgon, de ezeket mind megvitattam Joe-val 

Az gyakori dolog, hogy a rendező-fordító egyeztet a szerzővel?

Nem tudom. Nekem ez természetes, mert ez olyan nagy lehetőség. Van egy ember, aki ír egy ilyen csodálatos darabot, én meg írok neki, hogy Joe, nem zoomolunk egyet? És akkor beszélgetünk, sörözünk, elmesélte, hogy jött a darab ötlete, milyen fázisokon ment keresztül, és ezek mind mind hozzáadtak az előadáshoz. Ezek nagyon értékes beszélgetések. Maga a darab is egy ilyen beszélgetésnek köszönhetően került a kezembe. A Rozsdának – amit a Szkénében rendeztem két éve -, a szerzője, Simon Longman ajánlotta nekem a Tiszavirágot. Azóta már Joe is ajánlotta egy másik író darabját, hogy mindenképp olvassam el. Talán azt rendezem legközelebb.

Hogyan látod a XXI. század európai emberének hozzáállását a halálhoz? Ha nem tolakodó a kérdés, benned hogyan dolgozik ez a téma?

Szerintem fordulópont az ember életében az, amikor szembesül a saját végességével. Én tisztán emlékszem erre a pillanatra. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor lerohantam a lépcsőn a szüleimhez egyik este, hogy: „Ugye meg fogok egyszer halni?” Erre azt mondták: „Igen, fiam, mindannyian meg fogunk halni, de most menj vissza aludni.” A Tiszavirágban minden halállal való viszony megjelenik. Bennem az, hogy hiszek az Istenben és az örök életben egy csomó mindent helyrerak. Persze, ez, ahogy Pilinszky mondta, amikor megkérdezték, hogy hisz-e Istenben, egy olyan igen, amin a sírig el lehet vitatkozni. A hit ma sokszor naiv dolognak tűnik, amikor van ez a közönyös ateizmus, ami azt sugallja, hogy nincs szükség Istenre. „Egyszer élünk.” Lehet. Nem tudom.

Filmdramaturg vagy, miközben az elmúlt időszakban elsősorban a színházi munkáidról lehetett hallani. Tudatosan döntöttél így?

Az SZFE-s osztályfőnököm, Németh Gábor fogalmazta meg nagyon meghatóan ezt a viszonyt pár napja: az egyetem alatt polgári házasságot kötöttem a filmmel, de közben szenvedélyes szerelemben élek a színházzal. Ennél szebben nem tudom mondani. Jelenleg az életemben sokkal több minden érdekel, mint, hogy egy filmbe beleássam magam igazán mélyen. Túl türelmetlen vagyok most hozzá. Biztos, hogy el fog jönni annak is az ideje és várom is, de most nagyon élvezem – illetve élvezném, ha nem lenne a járvány -, azt a fajta pörgést, amit a színház jelenidejűsége ad nekem.

Hogyan alakult az, hogy fiatal dramaturgként, íróként már számos színházi rendezés van mögötted? Felkérésre történt vagy te forszíroztad?

Elsőre nem használtam volna a forszírozás szót, de belegondolva, ez történt. Mentem utána. Csak mostanra kezdem bevallani magamnak, hogy most ez úgy néz ki. A mellékelt ábra azt mutatja, hogy most a színházi rendezés az, amit csinálok, és ehhez sokat segített, hogy most már több helyről érkeznek felkérések.

Újra elnyerted a fiatal drámaírókat támogató Örkény-ösztöndíjat. Miben segít téged ez az ösztöndíj?

A legkézenfekvőbb az, hogy anyagilag a kreatív alkotás kényelmét teremti meg a számomra. A másik fontos oldala az, hogy amikor először nyertem el az Örkény-ösztöndíjat, akkor Lázár Balázs volt a mentorom, akivel szuper volt a kapcsolat. Második alkalommal választhattam még egy mentort, Garaczi Lászlót kértem meg, hogy segítsen és nagyon jó dolgok sültek ki az együttgondolkodásunkból.

Van olyan személy, akit mesterednek, fő inspirálódnak tekintesz?

Talán ezt ketté választom. Mesterre és fő insprilálóra. Mesteremnek Németh Gábort tekintem, elmondhatatlan mennyit tanultam és tanulok tőle folyamatosan, csak arról például, hogy hogyan kell beszélni emberekkel. Valami egészen elképesztő érzéke van ahhoz, hogy hogyan kell megszólalni. Ennél jobban csak hallgatni tud. Soha nem láttam még senkit úgy figyelni, mint ő. A fő inspirálóm pedig az édesapám. Szentimentális válasz, igen, de igaz, mert annyira más, mint én vagyok és közben annyira ugyanolyan és erről az ellentmondásról életem végéig tudnék írni.

Mint fiatal drámaíró, dramaturg, színházi rendező, hogyan látod, hol van a helye napjainkban a kortárs drámának?

Ezt a kérdést kicsit provokatívnak érzem.

Annak szántam.

Nem baj, szeretek erről beszélni, és kell is, mert nincs jó helyen a kortárs magyar dráma. A helyzet az, hogy sokkal könnyebb eladni a Rómeó és Júliát, mint a Tiszavirágot, a színházak pedig jelenleg biztonságra mennek. Nincs meg az, hogy kíváncsiságot gerjesszenek a nézőkben, amitől azt érezhetnék, hogy valami igazán jelenidejű történetnek lehetnek a részesei. A magyar színházi szakmában jelenleg az dominál, hogy a rendezők újragondolják a klasszikusokat. Ami persze kell, ezzel nincs semmi baj, de hogy kizárólag így működjön a színház, az egyszerűen nem lehet elég. Ha a magyar kortárs drámát kihagyjuk a színházak életéből, a lélegző, élő része marad ki a kultúránknak. Emiatt kicsit el vagyok keseredve, de ugyanakkor ez ösztönöz is arra, hogy találjak lehetőségeket arra, hogy a magyar és nemzetközi kortárs drámát elhelyezzem a hazai rendszerben.

Nagy népszerűségnek örvend az online formában látható Magyarország Kedvenc Műsora, melynek társzerzője, rendezője van. Hogyan jött az ötlet és hogyan találtál rá az alkotótársaidra?

Egy éve körülbelül felhívott a Nóri (Rainer-Micsinyei Nóra) azzal, hogy felkérték: Janklovics Péterrel közösen csináljanak egy humoros műsort, és arra gondolt, írhatnánk együtt. Aztán abból a felkérésből nem lett semmi, de mi már fellelkesültünk és megkérdeztük Molnár Áront, hogy benne lenne-e. A Tomi (Lengyel Tamás) pedig épp ott ült velünk a Jurányiban, szóval nem tudtuk kihagyni. Az fogalmazódott meg bennünk, hogy nincs pártpolitikától független közéleti humor Magyarországon. A mai magyar társadalom úgy érzi, hogy nincsen köze a politikához, nem tud a közéleti dolgok közelébe férni, nincsen ráhatása a saját életére. A humor szerintem ezt az állapotot meg tudja szüntetni. Megszünteti a politika érinthetetlenségét.

Hogyan tovább a Magyarország Kedvenc Műsorával? Mit terveztek?

Az volt a célunk, hogy hosszútávon kifizetődő legyen, és akár színházi műsorrá alakuljon, de itt még nem tartunk. Egyelőre a lelkesedés visz előre minket abban, hogy folytassuk ezt a nonprofit ügyet, mivel a nézői visszajelzések azt mutatják, hogy van rá igény.

A Tiszavirág rendezésedre visszatérve: az online bemutatón érzékelhető volt, hogy filmes megoldások jelentek meg az előadásban. A rendezés folyamatában szükség volt koncepcióváltoztatásra az online megjelenés miatt?

Amikor megtudtam, hogy felvesszük az előadást és online lesz bemutatva, úgy döntöttem, hogy erre a platformra fogom rendezni is. Meg tudtunk közben állni, egy jelenetet többször felvehettünk, igyekeztünk kihasználni a formátum adta lehetőségeket.

Milyen előadások bemutatóját kellett halasztani, amelyeken az elmúlt hónapokban dolgoztál?

A Váci Dunakanyar Színházban Liliomfit rendeztem, amely egy nagyon fontos munkafolyamat volt számomra, rengeteget tanultam a szakmáról, a rendezésről. Csodálatos találkozás volt ez a munka egy csomó emberrel, de ki kell emelnem a koreográfus Molnár G. Nórát, aki egyszerűen elmondhatatlan segítség volt minden egyes pillanatban. Nagyszínpadi zenés-vígjáték, zenészekkel, tánccal, rengeteg technikai elemmel nem volt kis feladat, de azt hiszem megugrottuk. De hát ez a műfaj nem működik néző nélkül. Az is nagyon jó lenne, ha a Tiszavirágot is be tudnánk mutatni színpadon, a színészek nagyon megérdemelnék, óriásit melóztak benne. Április elsején Szombathelyen mutattam volna be egy gyerekeknek szóló előadást, amit Lipták Ildikó írt. Nagyon vártam ezt a munkát, mert nem rendeztem még ennek a korosztálynak. Ezt közvetlenül az olvasópróba után csinálta ki a Covid, így későbbre toltuk. Most a Szentendrei Teátrum és a Manna Produkció koprodukciójában készülünk Dennis Kelly Árvák című darabjának a bemutatójára. Ezen dolgozom most. Nagyon izgalmas munka, égetően fontos téma, és remek színészekkel, Lengyel Tamással, Lovas Rozival és Molnár Áronnal dolgozhatok együtt, ami önmagában felemelő. Igazi csapatmunka. Nyáron ezt már láthatja a közönség. Ha minden úgy akarja.

Köszönöm a beszélgetést.