(N)Ő kritika

Az E/Társulat igen merész alkotással vágott bele a színházi életbe legújabb, (N)Ő című darabjával, amely a női nemiség és szerepek kihívásait hivatott bemutatni. A színdarabot a társulat tagja, Győri-Nádai Réka írta, melyhez társai személyes történeteit, Palya Bea énekesnő aktuális dalait, Szabó T. Anna verseit, internetes fórumok beszélgetéseit, megtörtént eseteket, illetve fiktív jeleneteket használt fel, s teremtett meg egy figyelemreméltó, erőtől duzzadó női jajkiáltást.

Az előadás nem egy nagy, koherens történet, hanem különböző szituációk kiemelése a hétköznapokból, s nagyító alá helyezése, hogy a néző pontos képet kaphasson, miként éli meg őket egy átlagos, mai nő. Röpke utcai dialógusok, ízléstelen férfibókok, magánéleti problémák, mitológiai jelenetek, lélekelemzések vagy épp hosszas monológok segítségével boncolgatják a nők mindenkori helyzetét egy férfiközpontú világban – mindezt tabuk nélkül. A darab célja az emberek szemeinek felnyitása, fényt gyújtani ott, ahol nők és férfiak egyaránt sötétben tapogatózva járnak, s hatni, hozzájárulni az egyenjogúsodás hosszú ideje tartó folyamatához.

A darab humorban is bővelkedik, főként a helyzetkomikum és az önirónia eszközével dolgozik. Néhány esetben ezeket a szituációkat izzadtságszagúnak éreztem, de szerencsére ezek vannak kisebb számban, s főként nevetni tudtam a szereplőkkel. Máskor pedig sírni, hisz a komikum mellett párhuzamosan mindvégig futott egy komoly drámai vonal is, amelyet a kimondás tartott életben. Ez a darab legnagyobb fegyverténye. Vannak problémák, amiket ki kell mondanunk, különben belülről elevenen falnak fel bennünket, vagy jelen esetben a nőket, merészebb esetben akár a társadalmunkat is. A mű első félórájában például a női nemi szerv témája áll a középpontban, s teljes hétköznapi nyugalommal vágják azt a pironkodó és kínjában mocorgó néző arcába. Pontosan itt kell megjegyeznem, hogy a mű egyik nagy sikere ehhez köthető, ugyanis a tabusított fogalmak „feloldásával”, a szándékos zavarkeltéssel a nézőkben lévő gátakat is tökéletesen megszüntetik a színészek, s a mű végére már eszünkbe sem jut megbotránkozni egy – máshol egyébként – közönségesnek és trágárnak bélyegzett szó meghallása után. Ekkor merül fel bennünk jogosan a kérdés, hogy tulajdonképp miért is ódzkodtunk ettől korábban? Végtére is emberek volnánk, húsvér lények. Ezt tartom a társulat legnagyobb eredményének, amellyel úgy érzem, már hozzájárultak a nők helyzetének javulásához. Noha a nők hátrányos helyzetének a nemi szerv tabujellegén keresztül levezetett bioszociológiai elméletével nehezen tudok egyetérteni, de kétségkívül érdekes észrevétel.

Az előadás voltaképpen egy végső gondolatot fogalmazott meg az én fejemben – ám úgy hiszem, egy ennyire kényes téma mindenkiben máshogy csapódik le –, s ezt a következőképpen tudom megfogalmazni. Az világos talán mindenki számára, hogy a női emancipáció koránt sem érte el még a végső célját, továbbra is férfiak uralta világot élünk, de ettől függetlenül figyelemreméltó fejlődésen esett át a társadalom, ha teszem azt, az elmúlt 100 évet vesszük figyelembe. Több ezeréves kulturálisan és szociálisan beágyazódott szokásokon így is óriási mértékben sikerült változtatni, vagy ha pozitív szeretnék lenni, azt mondanám, változni tudtunk. Relatíve gyors idő alatt hatalmas eredmények születtek az egyenjogúság terén, hol erősebben, hol gyengébben. Mégis ez az előadás egy dologra hívta fel a figyelmem: az emancipáció a leggyengébb fejlődésen a nők fejében ment át, s maradt viszonylag elmaradott állapotban. (Igen, ezt mondtam. Szívből remélem, hogy ez hogy ezzel a mondattal egy intellektuális vitát tudok elindítani.) Ezt bizonyítják – számomra – olyan jelenetek, mint például amikor az egyik főszereplő nő panaszkodik, hogy bármily tökéletlen is, édesanyja mindig hibátlannak látja, s ez a végletekig nyomasztja őt, mert ő bizony egy teljes roncs. Most tegyük a szívünkre a kezünket, férfiak! Ha anyu azt mondja, mi vagyunk a legsármosabb fiú az egész világon, nem jut eszünkbe megkérdőjelezni azt, igaz? Persze, kivételek mindig vannak. De a férfi bevonása a történetbe is tovább erősítette ezt a gondolatomat. A mű egyetlen férfi szereplője rendre másként jelenik meg a történetben, de mindig ő jelenti a kontrasztot. Hol elfuserált tahóként, hol pedig egyfajta egységes férfi lelkiismeretként szólal meg, ezzel talán azt is bizonyítva – az írónőtől rendkívül korrekt módon –, hogy van hiba bőven a férfiakban, rendre vétenek is, de nem minden esetben. Igen, továbbra is többet keresnek a férfiak átlagosan, továbbra is akadnak erőszakos férjek, továbbra is kevésbé ítélik el, ha a férfi csalja meg a párját, nem pedig fordítva, továbbra is túlsúlyban vannak a férfi politikusok és továbbra is probléma a szülés és a munkahely megőrzésének nehézsége. De látni kell az eredményeket is. Valamivel több mint száz évvel ezelőtt a nőknek „kuss volt a neve”, csak otthon varrogattak, és a bántalmazások vagy hűtlenségek esetén senkihez sem fordulhattak. Mára pedig már a férfiak is otthon maradhatnak az újszülöttekkel és vannak női politikusok. Száz szónak is egy a vége, én pártolom az egyenjogúság gondolatát, viszont ez sajnálatos módon nem megy egyik pillanatról a másikra, s ebben véleményem szerint szerepet játszik a nők bizonytalan lelki világa is, amely talán kiszáradt maradványa egy letűnőben lévő kornak. Az E/Társulat darabja ebben óriási segítséget nyújt, hatalmas löketet ad, s igenis arra biztatja a női nézőket, hogy álljanak ki magukért.

Összességében egy nagyon komoly, aktuális színdarabról beszélünk, amelyet a fiatal társulás kiválóan oldott meg. Felismerték a benne rejlő lehetőségeket, méltányos üzentet fogalmaztak meg, s a mérleg sem billent át egy szélsőséges feminista álláspontra – megnyerve ezzel a férfinézők tetszését is. Kortól (amennyiben 16 év felett van) és nemtől függetlenül ajánlatos előadás, amely senkit nem fog hidegen hagyni, és igyekszik hozzájárulni egy földhözragadt, nemes eszme eljöveteléhez, a nemi egyenjogúsághoz.