Non-stop (2014) – kritika

Bill Marks (Liam Neeson) légi marsall számára ez is csak egy átlagos, esős napnak indult, a szokásos rutinteendőkkel: utasok szemrevételezése, whisky a kávéba és szalag a kézre. Marks azonban röviddel a felszállás után fenyegető üzenetet kap; ha a légitársaság nem utal  át 150 millió dollárt egy svájci számlaszámra, akkor a New Yorkból Londonba tartó repülőjárat utasai közül húsz percenként meghal valaki.  Megkezdődik a versenyfutás, azonban a dolgok hamarosan váratlan fordulatot vesznek. A hatóságok szerint ugyanis a rejtélyes gépeltérítő nem más, mint Bill Marks.

Liam Neeson az utóbbi években valóságos igazságosztó ikonná nőtte ki magát – pedig jó, ha tudjuk, hogy első és mindmáig egyetlen Oscar jelölését bizony a Schindler listája (Schindler’s List, 1993) című filmben nyújtott alakításáért kapta. Neeson reneszánsza nagy szerencse a filmkedvelőknek, hiszen ebből a klasszikus zsánerből nem igazán bő az eresztés mostanában. Sajnos ugyanez mondható el az akció-thriller műfajról is. A Non-stop egyszerre akarja mindkét léket betömni; kíváncsian vártam sikerül-e neki.

A főszereplőhöz hasonlóan Jaume Collet-Serra rendező is érdekes transzformáción ment keresztül, mire leült a Non-stop direktori székébe. A spanyol Serra legutóbbi négy filmjében ugyanis csak egy pozitív dolog volt; Neeson feltűnése az Ismeretlen férfi (Unknown, 2011) stáblistáján. Az ijesztgetős(nek szánt) filmjein kívül – Az árva (Orphan, 2009), Viasztestek (House of Wax, 2005) – a Góóól 2. (Goal II: Living the Dream, 2007) elkövetése is az ő lelkén szárad. 2014-re úgy látszik végre beért, és egy vérbő, izgalmas filmet pakolt le az asztalra.

A Non-stop történetének fő sarokpontjai lényegében az előzetesek megjelenése óta ismertek voltak; ezért túl nagy spoiler nem igen akadhatott a bevezetőben sem. Az sem lehet kérdéses senki számára, hogy ha Neeson feszít a vásznon, akkor a rosszfiúknak a végén úgyis üt az utolsó órája. Mégis mindezek ellenére tud meglepetéssel szolgálni nekünk Serra. A történetvezetés kellően dinamikus, és ami talán a legfontosabb, a filmnek van hangulata. Olyan hangulata, amely Neeson korábbi karaktereihez hasonlóan kellően komor hátteret ad, hazai pálya előnyéhez juttatva az észak-ír színészt.

Amivel Serra meglepett, az az ügyes feszültségkeltés. Már a film elején, az utasok első felbukkanásakor igyekszik elbizonytalanítania a nézőt. Rengeteg sztereotip karaktert használ (arab orvos, nagyszájú fekete, végig a mobilját nyomkodó tinédzser, stb.) de jól keveri azokat, és a váratlan halálesetek még inkább megrendítik a nézők jó-rossz azonosítási képességét. A helyszínválasztás önmagában meghatározó, hiszen egy utasszállító gép fedélzetéről senki sem menekülhet el. Marks légi marsall pedig hiába kőkemény, nem tudja könnyedén felgöngyölíteni az ügyet, végig egy láthatatlan ellenféllel kénytelen küzdeni.

A karakterek tényleges kidolgozása a történetvezetéssel ellentétben nem sikerült túlzottan izgalmasra, és sajnos az eredetiséget is nélkülözi. Helyi értékén kezelve a filmet, nem kívánom vég nélkül elemezni a szereplők hiányosságait, ebben a műfajban nem is igazán ez a lényeg. Zavaró azonban, hogy a főszereplőt leszámítva mindenki háttérbe szorul. Hiába a rengeteg felbukkanó szereplő és az ígéretes nevek a stáblistán (Michelle Dockery, vagy éppen a 12 év rabszolgasággal (12 Years a Slave, 2013) Oscar-díjat nyert Lupita Nyong’o), senkinek sem nyílik alkalma közelebb kerülni a nézőkhöz. Julianne Moore számára sem ez lesz az új Távol a mennyországtól (Far from Heaven, 2002). Moore mindössze egy minden lében kanál utastárssá vedlik le, aki hiába a főhős egyetlen segítője, annyira idegesítő, hogy két perc után a repülő egyik mellékhelységébe zártam volna – és akkor a magyar szinkronhangról még szó sem esett.  A titokzatos elkövető személyére az utolsó pillanatokig nem derül fény, ez ugyan tehermentesíti a filmet a klasszikus demagóg főgonosz karaktertől, mégis bántóan egyszerű így a megoldás. Teljesen steril egyéniség, üres mondanivaló, és nem elég hihető motiváció – ez lenne a nagy ellenfél.

A Non-stop összességében egy izgalmas, jól kalibrált és az akciófilmek hőskorát idéző produkció, ennél azonban semmivel sem több. Ha az utolsó negyed órába kicsivel nagyobb energiát fektettek volna, netalántán több eredetiséggel fűszerezve akkor egy klasszisokkal jobb film lenne a végeredmény. A zuhanás puritán drámáját tekintve pedig nálam továbbra is egy másik Liam Neeson film, a Fehér pokol (The Grey, 2011) marad az etalon. A fentiek miatt azonban Neeson morcos tekintetét és persze a digitálisan magyarra átültetett telefonüzeneteket leszámítva kevés lenyomata marad meg tartósan a filmnek.

Értékelés: 72/100

IMDb: 7,0/10

Mafab: 75%