Növekedés nélkül is Gyönyörű zöld

Az elmúlt hét napban egy igazán különleges eseménysorozat, a Nemnövekedés Hét igyekezett kiszakítani a mókuskeréken pörgő budapesti lakosokat megszokott hétköznapjaik sivárságából. A mozgalom szándékosan provokatív megnevezése első hallásra valószínűleg mindenkiben negatív benyomásokat kelt. Ám ha utánaolvasunk a témának, hamar rájövünk, hogy a nemnövekedés eszméje nem arra buzdít minket, hogy minden ambíciónkat félre dobva másszunk vissza a fára, térjünk vissza a szocializmushoz, vagy csapjunk fel neo-hippinek, hanem egy rendkívül komplex látásmódot foglal magában. A programok nagy részére sajnos nem jutottam el, ám a Nemnövekedés Filmklub három előadásából az egyiket sikerült kifognom. A Gyönyörű zöld (La Belle Verte, 1996) tökéletes választás volt a mozgalommal kapcsolatos kérdések felvetésére.

Adott egy bolygó, amelynek utópisztikus környezetében maximálisan megvalósul az ember és a természet összhangja. A teljes harmónia állapotában élve a kolónia tagjai számára a háború, a betegség, a nélkülözés, de még a pénz is mind ismeretlen fogalom, az átlagéletkor pedig bőven meghaladja a kétszáz évet. Hősnőnk, Mila édesapja a tragikus ellenpélda, aki még csak második évszázadát töltötte, amikor halálos balesetet szenvedett. Ám a bolygótanács során éppen a gyászoló nő lesz az, aki a húzódozó közösségből kilépve felvállalja, hogy a Földre utazva némi világosságot gyújt a primitív emberi elmékben. A habkönnyű francia humor már a kezdő képsorokban szereplő bolygótanácsot is áthatja, ám amikor Mila megjelenik a ’90-es évek Párizsában a Nagy Francia Forradalom divatjára és szokásaira felkészülve, és minden egyes lépésével kalamajkába keveredik, végig a hasunkat fogjuk a nevetéstől.

Ha kicsit is realistán szemléljük a földlakók megtérítésének kérdését, nyilván fogadni mernénk, hogy a felvilágosult űrlény pillanatokon belül a diliházban köt ki. Ha más műfajban mozognánk, adná magát ez a fajta folytatás, ám a vígjáték keretein belül Coline Serraeu rendezőnő (aki egyben Mila életre keltője is) rendkívül egyszerűen oldja meg a problémát. Hősnőnknek – és a kettes számú járattal érkező fiainak – elég bedobnia egy „jedi elmetrükköt”, hogy a kellemetlenkedő humanoid arcán máris euforikus vigyor terüljön el, fákat kezdjen el ölelgetni, vagy teljesen megfeledkezzen róla, milyen fontos ember is ő. A Gyönyörű zöld igazán bájos alkotás, amely egyszerűségével és gyermeki naivitásával mosolyt csal az arcokra. Persze a Földön elvégzendő küldetés kérdését igen nagyvonalúan kezelte; míg a film elején az a benyomásunk támadhatott, hogy Mila feladata az emberek kollektív megváltása lehet, az idegenek valójában csak egy főorvos családja, két nővér és egy árva csecsemő életében idéznek elő látványosan mélyreható változást. Ám ennek az ordító aránytalanságnak ellenére (vagy talán éppen ennek segítségével) a Gyönyörű zöld remekül megágyazott a vetítést követő panelbeszélgetésnek.

Némi szünet után Cohen Áron moderátor vezénylete alatt előbb Kiss György Ádám szociálpszichológus és Pogátsa Zoltán közgazdász folytatott párbeszédet a film kapcsán felmerülő kérdésekről, majd a közönség bevonásával rövid úton kerekasztal-beszélgetéssé alakult át az eszmecsere. A nemnövekedéssel kapcsolatosan fent említett, negatív képzetek miatt rendkívül fontos a téma tálalásának mikéntje. Noha a filmben az idegen bolygó lakói fészekben aludtak, nyersen fogyasztottak mindent (ami a növényeket jelenti, az állati eredetű táplálékot ugyanis száműzték az étrendjükből), és egész nap csak tornáztak, játszottak, Pogátsa Zoltán mindenkit megnyugtatott, hogy a való életben korántsem ennyire primitívre sarkított módon kell elképzelnünk a szemléletváltást. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindazoknak, akiket elkapott a mókuskerék, érdemes átgondolniuk az életvitelüket. Vajon miért robotolnak olyan sokan az érettségi/diploma megszerzésétől kezdve a nyugdíjig (ameddig még létezik ez a fogalom)? Megszokásból? Tényleg nem létezik más alternatíva a megélhetéshez szükséges anyagi feltételek előteremtéséhez? Milyen munkát végeznénk szívesen? A statisztikák szerint bizonyos életszínvonal felett (e tekintetben nagyjából Magyarország a határ), a munkavállalók sokkal inkább motiválhatók az emberséges bánásmóddal és azzal, ha értékesnek érezhetik magukat, mint a magasabb fizetéssel. Valószínűleg jó néhányan akadnak, akik az életüket felülvizsgálva mélységesen egyetértenek ezzel az adattal.

A fogyasztói társadalom további sarkalatos pontja volt az ökológiai lábnyom nagysága és az emberi kapcsolatok minősége, amelyekre az abnormális tempójú túlpörgés szintén rányomja a bélyegét. Előbbivel kapcsolatban nagyon elgondolkodtató volt számomra az egyik hölgy hozzászólása, aki megemlítette, hogy a mai huszonévesek – köztük én is -, milyen sok holmit dobálnak el feleslegesen. Legkézenfekvőbb példaként a nejlonzacskókat hozta fel, amelyekkel Dunát lehet rekeszteni a zöldségesnél vagy a péknél, ezért erősen fogyó eszköznek tekintve kidobjuk egyetlen használat után. A kérdés pedig, hogy mégis miért, amikor nem szakadt el, és nem is piszkos, teljesen jogos. Azt, hogy a globalizáció mennyire viselte meg az emberi kapcsolatokat, nagyon szemléletesen érzékeltette, amikor szóba került a ’70-es, ’80-as évek Oroszországa, ahol naponta állítottak be egymáshoz bejelentés nélkül a barátok egy gitárral és egy üveg vodkával (nem csak az egyetemisták vagy a hippik, hanem meglett, felnőtt emberek), hogy közösen egy spontán bulit csapjanak. Manapság inkább a „nem érek rád”-típusú mondat különféle, udvariasra cizellált változatai a jellemzőek.

A legnagyobb parázsvita azonban nem a fenti problémakörök, hanem a gyermekvállalás kapcsán bontakozott ki. A filmben perifériára szorult a téma, mégis szántak rá egyetlen mondatot, miszerint a születendő gyermekek számát mindig az évi várható gabonaterméshez mérten határozzák meg, hogy ne legyen éhínség. Három nagyon markánsan eltérő véleményt vettem ki a közönséget figyelve. Az egyik hölgy szerint a társadalom szegényebb rétegeihez tartozó családok azért vállalnak sok gyermeket, mert az ember természetes igényét arra, hogy teremtsen, megfelelő karrierlehetőségek nélkül csak így tudják életté tenni. Volt ott egy úr, aki viszont egy ridegebb, férfiasabb nézőpontot képviselve afelé hajlott, hogy ezek a párok puszta önző számításból vállalnak nagy családot, mert így lesznek, akik öreg napjaikban eltartják őket. Míg egy másik hölgy szerint a nők egyszerűen a rájuk nehezedő elvárások miatt szülnek. Kétségkívül mindhárom véleménynek van némi alapja, ám Pogátsa Zoltán az első felvetésre hozott fel példaként egy szegénysorban élő családot, akiknek valóban egyetlen örömforrásaik a gyermekeik.

Az egész panelbeszélgetés tartalmát lehetetlen lenne egy cikkbe sűríteni, ráadásul még ez sem lenne elég ahhoz, hogy megszülessen a mindenki számára legélhetőbb világ futurisztikus terve. Ám remek gondolatébresztőt kaptam, és több tekintetben szélesedett a látásmódom. Mindenkinek jó szívvel ajánlom tehát a Nemnövekedés Mozgalom programjait, mert minden bizonnyal ti is úgy fogtok járni, ahogyan én.