Novellárium: Arkagyij Avercsenko – A gramofon

A Novellárium eheti cikkében egy olyan író művét mutatom be, akiről nem csoda, ha még nem hallott az olvasó. A téma Arkagyij Avercsenko A gramofon című novellája.

Születésnapomra kaptam Avercsenko Figurák című novelláskötetét barátnőmtől, mondván, hogy orosz, groteszk és Tandori Dezső fordította, így biztos tetszeni fog. Szégyellem bevallani, de tényleg ilyen egyszerűen működök. Imádom ezeket az írásokat. Stílusában, a történetek csavarosságában Gogolt idézi Avercsenko, ám jóval tömörebb, velősebb megfogalmazásban. Humoros, kalandos eseményeket mutat be a korabeli orosz társadalomból, és élesen bírálja az emberi természetet. A legváratlanabb fordulatokkal kell az olvasónak szembenéznie egy olyan világban, ahol minden lehetségessé válik. Nem annyira a kishivatalnoki létforma paródiái ezek, általános emberi gyarlóságra mutatnak rá ravasz és szemtelen szituációkkal, amelyek nyomasztó mivoltát leginkább az fokozza, hogy az olvasó, bármennyire is érzi groteszk hangnemet, tudja, hogy a valóság mégsem áll távol mindettől.

Mindezt azonban a Figurák kötet alapján írom, írhatom, s minden információ, amit ezen felül tudok Avercsenkóról, azt a borító hátuljáról olvastam le. Ha beírjuk a google keresőbe a nevét, tátva marad a szánk. Az égvilágon semmit nem találhatunk róla, antikváriumok és könyvesboltok webshopjain kívül. A föld nyelte el ezt a tehetséges írót, mindössze annyit mondhatok róla, hogy 1881-től 1925-ig élt, és szovjetellenes írásokat jelentetett meg párizsi emigrációja során, valamint azt, hogy 1921-ben Móricz Zsigmond a legjelesebb magyarra fordított szerzők közt tartotta számon. Az olvasónak sajnos be kell érnie ennyivel.

A gramofon története már önmagában is nagyon beszédes. Popolzuhin hatodik osztályos gimnáziumi tanuló nyárra nevelői állást vállal egy földbirtokosnál. A ház 12 éves fiát kell tanítania. Már érkezése is zűrös, az őt szállító részeges kocsis megfenyegeti őt, s ezért gyalog kell eljutnia a birtokra. Ott hamar kiderül, hogy érkezésének senki nem örül, a kisfiú pedig bevallja, hogy ő fizette le a kocsist, hogy hajtasson vele az erdőbe, és hagyja magára. Popolzuhinra rossz szemmel tekint a birtok összes lakója, mivel komoly előítéletekkel viseltetnek minden tanító iránt. A sanyarú helyzet hamar visszájára fordul, amikor kiderül, hogy a tanító el tudja indítani a ház gramofonját, amelyről a lakók azt hiszik, hogy egy hangszer, s Popolzuhin játszani tud rajta. Ettől kezdve megváltozik a nevelő megítélése, a szó szoros értelmében körberajongják, és ház asszonya még sikeresen el is csábítja a vendéget. Mindössze el kell indítania a gramofont, amikor arra kérik. Idővel azonban Popolzuhin elkényelmesedik, fölényesen viselkedik, s csak akkor kapcsolja be a gépet, amikor kedve tartja, mígnem egy végzetes napon egy idegen megmutatja a ház népének, valójában milyen egyszerű dolog szóra bírni azt. Popolzuhin ismét visszasüllyed egy egyszerű, alárendelt nevelő szerepébe, záróképként pedig a kisfiú leköpi tanítója cipőjét.

A gramofon története éles kritikája a korabeli orosz társadalomnak, de azt hiszem, könnyűszerrel átkonvertálhatnánk s alkalmazhatnánk a mai világ állapotára is. Popolzuhin a tudás megtestesítője, aki a városból elutazik a tudatlanság, visszamaradottság birtokára. Fiatal kora ellenére is már komoly ismeretekkel rendelkezik, főképp a birtok lakóihoz mérten, akik az ellenséget, a megtestesült gonoszt vélik felismerni minden tanítóban. Már ez önmagában remek paródiája az egyszerű gondolkodásnak: elutasítóan, ellenségesen közeledni ahhoz, aki nálunk képzettebb. Avercsenko még tovább fokozza ezt a képtelen állapotot azzal, hogy kiderül, a lakók olyan elmaradottak, hogy a gramofon működéséhez sem értenek, s hangszernek vélik. Tökéletes jelképe a művészet elsilányodásának. Az értelmiség az elértéktelenedést látta megtestesülni a gramofonban, ahol az élő zene varázsa szertefoszlik. Noha a szerkezet feltalálása hozzájárult, hogy széles körben elterjedhessenek kiváló művészi alkotások, és a tömegkultúra részévé válhassanak, ez a szó mindig hordozott magában némi pejoratív jelleget is. Avercsenko pedig azzal teszi ezt nyilvánvalóvá, hogy a lakók képtelenek elindítani; hiábavaló tehát a kultúra ilyen téren való terjesztése. A történet itt akár véget is érhetne, ám Avercsenkonak van még mit mondania. Popolzuhinról ugyanis tényleg kiderül, hogy gonoszság lakozik benne. A legelső lehetőséget szemérmetlenül kiaknázza azzal, hogy nem avatja be a lakókat a gramofon titkába, s úgy tesz, mintha rendkívüli képességek birtokában volna. Fölényessé válik, élvezi a helyzetet, hogy végre emberszámba veszik őt, és kegyesen enged az asszony csábításának is. Valóban ez volna a titok nyitja? A tudással járó hatalom birtokosai és a tudatlanok közti meg nem értés és feszült ellentét okozza a világ hanyatlását? Avercsenko szerint igen. A történet lezárásában a probléma megoldhatatlansága rémlik fel, ahogy a földbirtokos, megismervén a gramofon működését, ismét fölé rendeli magát a nagyobb tudással bíró Popolzuhinnak, s visszataszítja a megaláztatott szerepkörébe, ahol újfent olyan haszontalan dolgokat kell tanítania, mint az algebra vagy a trigonometria…

Jó szívvel ajánlom mindenkinek Avercsenko írásait. Borús gondolatait a fanyar humor köntösébe öltöztetve nagyszerű, élvezetes novellákat kínál fogyasztásra, amik rövid, de velős jellegüknek köszönhetően könnyen befogadhatóak. Ügyesen olvasztja mondanivalóját bizarr történetekbe, és sikeresen teremti meg az élvezhetőség és az elvont gondolati tartalom nehezen összeegyeztethető egyensúlyát.