Novellárium: Laár András – Gáspár bácsi és a töpörtyű

Április 1. a bolondozás, viccelődés napja. A humornak természetesen az irodalomban is óriási hagyománya van, s szinte azonnal megjelent annak kialakulását követően. Ám egy klasszikus értelemben vett író alkotása helyett most napjaink egyik legnagyobb nevettetőjének írását hoztam el, amelyben hű marad önmagához; vagy mondjam úgy, önmagaihoz? – hiszen oly sok karaktert köszönhetünk neki. A Novellárium most Laár András írásával foglalkozik.

Laár András neve azt hiszem senki számára nem ismeretlen. Legelőször 1981-ben hallott róla a nagyvilág, amikor a Táncdalfesztiválon óriási sikert aratott KFT nevű együttesével. Nem sokkal később pedig színházi társulatot alakított Galla Miklóssal, a L’art pour l’art Társulatot, amellyel karrierjének talán leglátványosabb sikereit érte el. A társulat – és saját – neve egybeforrt az abszurd humorral, a számtalan fiktív karakterrel, akiknek bőrébe bújva műsoraikban adnak hangot, hogy kifejtsék sajátos világnézetük. Így ismerheti egy egész ország Besenyő Istvánt, Tompikát vagy épp Edebede bácsit, az enyhén hibbant és pedofil mesemondó bácsit. Laár András költőként is szereti kifejteni tanait. Verseiben kíméletlenül mossa egybe a fennkölt stílust, a patetikus hangnemet és a gusztustalanságot, esetleg az élet illúziótlan unalmasságát. Egy ilyen sokoldalú ember persze nem elégszik meg két életmű felmutatásával. 1990-ben buddhista pappá avatták, s azóta tevékenykedik spirituális tanítóként is. Később megalapította a Tündér Tantra Kört, akikkel hetente összegyűlnek, hogy mantrákat énekeljenek az emberiség és a Föld gyógyulásáért.

Az alább tárgyalt írására a 2008-ban megjelent Laár pour L’art című könyvének bővített kiadásában találtam, amely a Gasztronómia fejezet szövegei közt szerepelt. A rövidke kis mű pedig tartalmilag teljes mértékben elképzelhető novellaként, olyannyira, hogy maga Örkény is megirigyelte volna egypercesei közé. Emellett pedig a humortól eltekintve az író, aki nemcsak az esztétikumot, hanem az esszenciát is pártolja, gondolati tartalmat is vegyített az elsőre meglehetősen profánnak tűnő novellájába. A történet címe Gáspár bácsi és a töpörtyű. A mű tényleg nem tartalmaz több szereplőt. A mű kezdetekor Gáspár bácsi ücsörög szegényes reggelije előtt. Furcsa hangokat ad ki magából, s babrál mindennel, például lábujját nézegeti, s elmereng, vajon ugyanakkora-e, mint tegnapról emlékezett. Mindeközben hirtelenül – dacára a fizikai törvényeknek – a töpörtyű óriási robajjal felrobban, és megszűnik létezni, míg a lökéshullámoktól ellipszisalakú pályát leírva a tál sértetlenül visszahullik Gáspár bácsi elé. Ő azonban ebből mit sem vesz észre, hisz nem csupán lábujjával volt ekkor elfoglalva, nem csupán nagyothalló, de még titkon örült is, mert valójában ki nem állhatta a töpörtyűt.

Na kérem, Varga L. A. M. É. Bence, aki vagyok, azaz Varga Laár András Művét Értelmező Bence, elmondanám Önöknek, hogy értelmezem a Laár András művét. Mégpedig azért, mert ha eltekintünk a humortól, a komikumtól, heherészéstől és vigyorizálástól, akkor bizony rádöbbenhetünk, hogy itt még akár több is van puszta szórakozásnál. De ne szaladjunk előre! Ne tekintsünk el semmiképp sem a humortól, hisz mégiscsak ez volna az elsődleges funkciója az írásnak. Laár András – akinek bevallottan nem a Monty Python a példaképe, sokkal inkább Karinthy Frigyes –, egyik különösen abszurd történetével van dolgunk. A novella egy teljesen hétköznapi, unalmas történetnek indul, ha lehet, még unalmasabb főszereplővel, akinek jelentéktelenül átlagalatti reggelijét csak még kevésbé említésre érdemes unaloműzése múlja felül, a lábujjának méregetése. S így történik a váratlan esemény, amely talán 100-ból 99 írónál a mű fordulópontját jelentené, de nem Laár Andrásnál. Egy megmagyarázhatatlan, ésszel fel nem érhető, szó szoros értelmében vett csoda, amelynek rejtélyét csak tovább misztifikálja a kérdés, mitől, és miért éppen a töpörtyűvel történik mindez? Meg amúgy is, kit érdekel a töpörtyű? Ki az az elvetemült elme, aki a töpörtyűről ír novellát, s ki az, akinek eszébe jut, hogy cáfolva minden tudományos tézist, egy robbanással megszűnhet létezni a töpörtyű? Ha még nem éreznénk a humorérzékelőinket teljesen kizsigerelve, nézzünk szembe a mű csattanójával. A világraszóló csoda titokként feledésbe merül a világ végéig, Gáspár bácsi, aki minden bizonnyal egy gyarló ember, kifejezetten örül, s nem firtatja az okokat. Sose szerette a töpörtyűt. Hát nem jobb így mindenkinek?

De nézzünk bele a történetbe mélyebben is. A rövid írások mindig gyanúsak, és mindig hajlamosak sűríteni a dolgokat, s parabolisztikus jelleget ölteni. Így van ez a mi esetünkben is. Laár András műve, akárcsak a legtöbb abszurd és groteszk író esetében, nem elégszik meg a puszta szórakoztatással. Buddhista papként Laár Andrásnak feladata a tanítás is, ebben a műben pedig az emberi gyarlóság tökéletes példája leledzik. Gáspár bácsi, aki annak ellenére, hogy soha sem szerette a töpörtyűt, mégis el kívánta fogyasztani reggelire. Legalábbis a reggeli elkészítésekor mindenképp, és csak utána kezdte halogatni a kellemetlen, gusztustalan ételt. (Laár András tanaival élve, nem az az ember volt már, aki elhatározta, hogy megeszi mégis a töpörtyűt.) S ezért – mint a rossz diák tanulás helyett – minden egyébbel foglalkozni kezd, ami nem a töpörtyűevés. Még a lábujjméretének vizsgálgatása is izgalmasabb tevékenységnek bizonyul. Emiatt marad le egy csodás eseményről, egy világrengető misztikumról, amit nemcsak elmulaszt, de örömmel is fogad. S mondhatnánk, ilyen az ember. Hajlamos a jelentéktelen, földi dolgokkal törődni, szemellenzőt hordani, vizsgálgatni az általa fontosnak vélt elemeket, s közben mit sem sejtve robbannak szét mögötte a valós értékek, s szűnnek meg visszavonhatatlanul. Laár András szerint az igazi tudáshoz, egészséges lelki állapothoz néha kényelmetlen lépéseket kell hoznunk, meg kell ennünk azt a nyamvadt töpörtyűt, különben soha sem lehetünk nagy titkok tudói. Gáspár bácsi tragikus hős, kafkai éhezőművész, aki csúnyán belebukik önmagába, önnön dacos jellemébe.

Laár András írásainak egyik gyöngyszeme ez a novella, ami remélem, kellően bizonyítja mindenki számára, hogy az igazán magas humor elválaszthatatlan a gondolati aspektustól is. Ebben a féloldalas írásban oly sokrétűen szórakoztat minket Laár András, ahogyan arra csak ő képes. Egy lagymatag történetben illúziótlanítja le az élet ködlepte mivoltát, hogy az ott álljon előttünk csupaszon, teljes valójában, saját nyamvadt lábujját vizsgálgatva.