Bence V. 
Ismét az oroszok felé kacsintgatunk a Novellárium eheti cikkében, méghozzá személyesen a nagy Csehov, valamint elbeszélése, A szirén felé, melyben a görög mitológia talán legemblematikusabb teremtményét idézi meg – orosz módra természetesen.
Csehov a 19. századi orosz polgárosodás nagy szemtanúja és doktora. Egyszerre vett látleletet praktizáló orvosként az egyénekről, s éles szemű íróként az üszkösödő társadalomról, mely képtelen volt felvenni a gazdaság gyors ütemben vágtató fejlődését, s egy helyben toporgott, két kézzel kapaszkodva önnön szánalmas mivoltába. Főszereplőit nevezhetjük csinovnyikoknak, ám Csehov már nem csupán karikírozni kívánta a kor kishivatalnokait; a lélektani okokat kutatta, a személyes drámákat vonta be humoros történeteibe, hogy a szánalmasságnak ugyan még groteszk, de tényszerű és reális gyökereket adjon. Műveinek fókuszába a lélek betegségeit állította részletes, aprólékos jellemrajzok mögé bújtatva, melyeket kiváló érzékkel, alig pár mondatban képes volt megírni. Aki olvasott már elbeszélést Csehovtól, gyakran érezhette egy néhány oldalas történet után is úgy, mintha egy regénnyel lett volna dolga, annyira könnyű megismerni a szereplőket egy-egy elejtett félmondataiból akár. Drámáival – melyek talán minden idők legnagyszerűbb dialógusait tartalmazzák – örök hírnévre tett szert, ahol minden egyes jelenet a végtelenségig telítve van az adott mű szimbolikus jelentéstartalmával, minden mondatból süt a karakterek teljessége, és nem utolsó sorban fantasztikus humorral bírnak.
A szirén történetében egy békebíróság tanácskozószobájába kapunk betekintést, miután a bírák visszavonulnak. Mindenki készül a késődélutáni ebédre, s megpihennek pár percre, mielőtt hazahajtatnának. Egyedül az elnök ül íróasztalához, hogy a nemrégiben tárgyalt ügy kapcsán ún. különvéleményt nyilvánítson. Zsilin, bírósági titkár, ekkor beszélni kezd tisztviselőtársának. Hosszú, terjengős körmondatokban leírja, hogyan is fest egy tökéletes vacsora. Mindenre figyel, még az aperitif legurításához sem mindegy, milyen poharat kell használni. Illatoktól és ízektől bódító ételkülönlegességekről áradozik, miként is kell tökéletesen elkészíteni az adott fogást, hogy az a legmegfelelőbben szolgálja a farkaséhes vendégeket. Szertartássá válik minden a titkár elbeszélésében, s minden egyes mondatával fokozza a hallgatóság étvágyát, olyannyira, hogy az elnök is kénytelen újra- és újrakezdeni a nyomtatvány kitöltését, mígnem engedve a többiek nyomásának, feláll asztalától, hogy végre ebédelni indulhassanak, az ottmaradó titkár pedig felsóhajt, és szemrehányóan nézve utánuk, elpakolja az iratokat.
A történet amilyen világosnak tűnik elsőre, legalább olyan képlékeny és titokzatos. Süt belőle egy jó adag humor, ám emellett ha meg kell fejteni, komoly problémákkal nézhetünk szembe. A szirénekhez számtalanszor nyúltak már a történelem során. Horkheimer és Adorno filozófusok a felvilágosodás metaforáját látták az odüsszeuszi történetben, ahol a megkötözött Odüsszeusz és a „süket” hajósok művészetté silányították az egykoron többként létező, misztikus szirénéneket. Kafka pedig úgy vélte, a varázslatos lények énekénél egy borzalmasabb dolog létezett csak, melytől soha senki nem menekülhetett, az pedig a hallgatásuk. Látszik, hogy népszerű a mítosz értelmezésének filozófiai megközelítése, s ez Csehovnál sem elvetendő. A történet egyik alakja egy filozófus, aki az ablaknál állva csendben hallgatja a „szirén” énekét, amint a dúsgazdag vacsoráról suttog a terem összes tagjának. A titkár vacsora-énekében ki is tér arra, hogy a filozófusok nem tudnak rendesen étkezni, még a disznók is jobb evők náluk. Felmerül tehát a kérdés, mi a jelentősége az étkezésnek? Hisz végső soron erre csábít a titkár elbeszélése – tudattalanul is. Méghozzá arra az étkezésre, ahol a legerősebb az éhség, a vágy, amely Zsilin szerint kizárólag nehéz fizikai megviselés után jelentkezhet csak igazán. Ezzel mintegy étvágyat gerjesztve a bírákban, akiknek ebédjükért előbb haza kell hajtatniuk – tehát tényleges fizikai mozgás választja őket el az igazi éhségtől. Az étvágy jelképezheti talán az emberiséget önmagát, a szűnni nem akaró szükségletet, amely ugyan előre is juttathat minket, de magában hordozza a bukás lehetőségét is, hisz ahogy az ókori hajósokat is hajtotta a gyilkos ének felé, úgy hajtja az éhezőt is előre az ismeretlen vágy. Feltételezhetjük talán, hogy Csehov a filozófiát és a túlságosan elméleti síkon való létezést is bírálja a szirén énekével? A 6-os számú kórteremben látványosan teszi mindezt, így ez a megközelítés ugyan megerősítve aligha lehet, de nem is elvetendő.
Egy sokkal általánosabb – ám érzésem szerint az igazságtól jócskán távol álló – lehetőség az, hogy Csehov párhuzama a csapdába evező hajósok és a kor „hivatásos prédái”, a hivatalnokok között nem egyéb, mint újabb bemutatása az emberi gyengeségnek és nyomorultságnak. Ahogy összegyűlnek a bírák, valódi éhséget senki sem érez eleinte, s az elbeszélő mondatai alapján könnyed türelemmel várják, hogy befejezhesse írását az elnök. Egyedül a titkár – akinek szándékai mindvégig rejtve maradnak – érzi úgy, hogy a csendes várakozásba bele kell hasítania kegyetlenül részletes, ízpompás leírásával. Az idő múlását csakis az elnök szüntelen közbeszólása jelzi, hogy fejezze be, mert nem képes a különvéleményre koncentrálni. Látszólag tehát halasztást nem tűrő, életbevágó feladatot lát el, amelyhez képest a pillanatnyi éhség mit sem ér. Persze a suttogás hozzá is elér, s a gyarló ember újfent legyőzetik – ahogy az orosz irodalomban oly sokszor. Mindössze néhány percnyi beszéddel az ételről előidéződik az a bizonyos farkaséhség, amelyhez még hozzácsapódik a fent említett térbeli távolság ereje is. Az elnök hat sikertelen kísérlet után felugrik, s szinte szaladva távozik, hogy megebédelhessen, a titkár pedig, a 19. századi szirén, fejét csóválva összegyűjti a szerteszéjjel hagyott iratokat – biztosítva, hogy az értelmezés tökéletesen lehetetlenné váljon. A szándékoltság feltételezése az utolsó mondattal lesz kétséges leginkább, s felveti a kérdést, miben rejlik a szirének csábítása, miből ered a misztikus ének, ha nem tudatosított szándékból?
Azt talán sikerült bebizonyítanom, hogy miért titokzatos ez az elbeszélés, és hogy milyen sokféle interpretációs lehetőséget nyújt az olvasók számára. Ezzel párhuzamosan pedig remélem, hogy azt is sikerült igazolnom, miért illettem Csehovot a „nagy” jelzővel korábban. Tökéletes elbeszélései vannak, amelyekben minden egyes szó a tökéletes helyen áll. Olvasóként hagyni kell, hogy elvesszünk Csehov világának labirintusában, mert váratlan, korábban nem remélt kiutakra lelhetünk rá.
