Nyomd, bébi, nyomd! (Baby Driver, 2017) – duplakritika

Jelen pillanatban az a helyzet, hogy itt ez a film, a Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver, 2017), és mind a külföldi, mind a hazai sajtó párás szemmel hanyatt vágta magát előtte, arra várva, hogy jöjjön Bébi és jól… nyomja. Balról repül „az év leglazább filmje”, jobbról „a nyár legüdítőbb két órája”, az IMDb-n pedig jelen állás szerint 8,5-ön áll a film. WOW! Edgar Wright a Cornetto-trilógia után megint nagyon odatette magát, és szó, mi szó, nekünk is tetszett a film. Boda Bogi kolléganőmnek az elejétől a végéig, nekem meg csak igazán addig, amíg el nem kezdődött. Mindjárt meg is magyarázzuk.

Boda Bogi

A legenda szerint az egész Nyomd, bébi, nyomd film abból indult, hogy Wright cirka húsz éve Észak-londoni lakásában üldögélve a Bellbottoms című dalt hallgatva a The Jon Spencer Blues Explosiontól, arra a következtetésre jutott, hogy ez egy remek aláfestő zene lenne egy autós üldözős jelenethez. Sőt, mi lenne, ha a volán mögött ülő srác hallaná a zenét és arra koreografálná az egész menekülést? Megmondom, mi lett belőle. Az év egyik, ha nem legütősebb filmje. Így született meg Baby karaktere, akinek csupán zenére van szüksége ahhoz, hogy páratlan sofőr legyen.

Két évtizedig őrlődött az ötlet, hogy idén Wright ötödik filmjeként megszülethessen. Edgar Wright már többször is bebizonyította, hogy nem tud unalmas filmet csinálni. Arra viszont nem számítottam, hogy egy olyan filmre ülök be, amin egy percig se fogok unatkozni. Mert ez a helyzet ezzel a filmmel. Egy erős nyitójelenettel indul, a fent említett dallal, és a dinamika kitart egészen a kétórás film végéig. Minden képkocka a tökéletességig van komponálva, a kameramozgások egyediek és a vágói munka is kifogástalan.

Amikor beültem a moziba, azt vártam, hogy egy vagány, autós üldözős thrillert látok majd, ehelyett valami teljesen új zsánerrel leptek meg. Az egész film azt a látszatot kelti, hogy Wright meg akarta nekünk mutatni kedvenc playlistjét egy akciófilmnek álcázva, és működött az elgondolás. Az összes akciójelenet az éppen aktuális dalra van komponálva, és a film annyira függ a zenétől, mint bármelyik musical, csakhogy ez nem egy musical.

Bár a címszereplőnk, Baby szeret random táncra perdülni, és igen, énekelnek is benne, nem kell elrettenni, velejéig akciófilmről van szó. A babaarcú Ansel Elgort eddig nem volt a kedvenc színészeim között, de ezzel a filmmel egy perc után a szívembe lopta magát. Jó nézni, ahogy lubickol a szerepben egy szerethető, egyszerre vagány és bájos karaktert hozva. Tökéletes választás volt a szerepre és szemmel látható, hogy az egész stáb tökéletes szimbiózisban volt. A film egyértelműen Baby karaktere körül játszódik, ezt elbűvölő partnere, a Lily James által alakított Deborah is megerősíti, amikor azt mondja, hogy az összes szám róla szól.

Ugyanakkor az összes mellékszereplő erős, akkurátusan kidolgozott, összetett karakter. Jamie Foxx óriásit alakít a visszataszító pszichopata szerepében, és a csípős beszólások nagy részét is megnyerte a filmben. Eiza Gonzáles és Jon Hamm párosa Debbie és Baby klasszikus hollywoodi párosának totál ellentettje és Kevin Spacey is teljesen otthonosan mozog az alvilági nagyúr szerepében. Tökéletes színészi játékot kapunk mindenkitől, ütős párbeszédekkel. Sőt, a szövegek is gyakran ismétlődnek a filmben; nem egy kijelentés válik szállóigévé.

A film legnagyobb ereje mégis a jelenetek és az alattuk futó zenék szinergiájában van. Az összes szám beleivódik a film narratívájába és fontos szerepet játszik a történetben, csakúgy, mint Baby életében. A tragikus gyerekkort megélt fiú a zenébe menekül és húz magával minket is.  Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ennyire élvezetes akciójeleneteket még sose láttam, és nincs benne egyetlen eszetlen lövöldözés se, minden egyes pillanat a végletekig van komponálva. Wright ügyesen egyensúlyozott a műfajok között, ezzel egy teljesen egyedi zsánerfilmet alkotva, ami egyszerre idézi a mai popkultúrát és a klasszikus Hollywoodot.

Sose gondoltam, hogy egy nap ódákat fogok zengeni egy filmről, ami alapvetően egy cseresznyepiros Subaruval száguldozó fiúról szól, de ez a nap is eljött az életemben. Baby karaktere amúgy kifejezetten James Dean-re hajaz a fehér pólóval és elhagyhatatlan napszemüveggel. Az utolsó pillanatig izgulunk, hogy a srác kikerüljön a rossz társaságból, mert nem elég, hogy egy tökéletesen elkészített filmet kaptunk, még a forgatókönyv sem elcsépelt, ami szintén Wright érdeme.

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok, amikor azt mondom, hogy a Baby Driver az év legnagyobb meglepetése a moziban. Wright ismét csinált egy filmet, amit legalább ezerszer meg fogok nézni és meg fogok nézetni mindenkivel, akit érek. Dinamikus, szórakoztató, remek színészi játékkal és fejedelmi zenével.

Duba Dániel

Egy autós üldözés szinte kötelező eleme minden valamire való akciófilmnek. Le kell tudni valahol a csúcspont közelében, hogy ki legyen pipálva, és lehessen tovább lépni a következő akciófilmes panelhez. És most nézzünk őszintén magunkba, és tegyük fel a kérdést, mikor volt utoljára olyan, hogy komolyan izgalomba jöttünk egy autós üldözés kapcsán? Nem mostanában, ugye? A jó hír az, hogy a Nyomd, bébi, nyomd éppenséggel tele van látványosan koreografált, szívritmus megzavarására alkalmas, dobhártya szaggató autós üldözéssel. Pipa.

A mozi már rögtön az elején megkínál egy fecskendőnyi adrenalinnal, ahogy bekúszik a vászonra egy tűzpiros sportautó, tele vélhetően büntetett előéletű, erkölcsileg kétes, társadalmilag haszontalan, olcsó arcszesztől bűzlő, akasztani való csirkefogóval. Meg egy Wellhello-klipből szalajtott, napszemcsis kis mitugrásszal, akire a forgatás elején ráhúzták az Insta jellegtelenség nevű filterét, na ő a főszereplőnk. Jon Hamm és Jamie „anyabaszó” Foxx mellett? Sok szerencsét, haver!

Ő Baby, aki egy gyerekkori autóbaleset során elvesztette szüleit, apró szuvenírként viszont állandó fülcsengést kapott a tragédiától. Ezt ellensúlyozandó, szünetmentes zenehallgatással próbál megszabadulni a kellemetlen zajoktól. Innen pedig rövid úton – egy csipetnyi kényszerbetegség és pár csepp unalom hatására – az élete minden mozzanatát a zeneszámokhoz kezdi igazítani. Zenére veszi a kávét, zenére készít reggelit (na jó, azért ilyet nem csak ő csinál) és nem utolsó sorban zenére tapos a gázra, méghozzá mindig a megfelelő ütemre. Ahogy pedig a zene és Edgar Wright csúcsra járatott vizuális történetmesélési technikái egybeolvadnak, elkezd hullani a csillagpor, érezzük a mozivarázst. Amint viszont Baby leveszi a pedálról a lábát, mi pedig felitatjuk az örömkönnyeinket, rögtön szembetűnik, miért nem ez lesz számomra „az év leglazább filmje”.

Amit nagyon tudtam értékelni, az Wright azon képessége, ahogy teljes természetességgel szórja meg filmjeit pop-kult filmes és zenei utalásokkal. Ezen kívül a vásznon hemzsegnek a képi és nyelvi gegek (amik egy része sajnos a szinkron miatt kevésbé érvényesül). Legyen szó egy ritmusra vágott autós üldözésről, egy környezetre vetített, graffitik által megjelenített karaokéról vagy csak egy stílusosan előadott egysorosról, a dolog működik, ez az amihez Wright nagyon ért. Karaktereit már egy fokkal erőtlenebbül vezeti. Mert egészen egyszerűen ebben a filmben nincsenek olyan karakterek, akiket elhiszünk, akik valóban hitelesek, valóban léteznek, mind csak üres archetípusok. A pincérnő, aki egy jobb életről álmodik; az ifjú titán, aki nyakig van az utolsó melóban (kettejük ismerkedős jelenetei annyira műviek, mint valami utópisztikus mobilszolgáltató reklám); a gengszterfőnök, aki nem engedi el Babyt az utolsó meló után. De van itt egy erőltetett Bonnie és Clyde-páros (Hamm mondjuk itt sem rossz), akik folyton azon versengenek, ki tud lazábban elnyúlni egy széken, meg egy nagydumás feka száj-és pisztolyhős (akihez egyébként a film egyik legkielégítőbb jelenete köthető: „Elindultam”).

És persze mindenki laza, mindenki „az év leglazább” módján laza, pedig valójában átlátni rajtuk, mindenki szerepet játszik. Aki azt akarja tudni, hogyan kell hihető természetességgel nyomni a leszarom stílust, az nézze meg a Rendes fickókat (The Nice Guys, 2016), bármelyik Tarantinot vagy Wright honfitársát, Guy Ritchiet. Sőt, Edgar Wright nézze vissza az előző filmjeit és tanuljon önmagától. A soundtrack dögös, de nem annyira, mint az „év leglazább sci-fije”, A galaxis őrzői második részének soundtrackje. Mivel én jó pár nappal a bemutató után néztem meg a filmet – ráadásul tájékozódtam is előtte – egy igen erőteljes, különleges darabot vártam, de ez a két jelző végig hiányzott a filmből. Itt egy kis Drive (2011), ott egy kis La La Land (2016) meg Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World, 2010), de ezek zsenije nélkül.

Ez a napfény foncsorozta sztráda-musical sajnos egyáltalán nem az év leg-leg-legje, csak egy következő lightos nyári mozi, semmi több. Egy szirupos limonádé, egy egyszerű zéró cola jéggel, egy felvizezett vodka tonik egy nyári fesztiválon. Lehúzod, jól esik, jöhet a következő.

Értékelés:

Bo Boda: 91/100

Duba Dániel: 65/100

IMDb: 8,5

Mafab: 95