„Odakint most szörnyek járnak” – a legendás Valahol Európában musical a Magyar Színházban

„Odakint most szörnyek járnak, betakarlak, bújj most el!” Baljós és mégis gyönyörű sorok a mára már klasszikus musicalből, a Valahol Európában-ból. A darab szövegkönyvét Radványi Géza és Balázs Béla azonos című filmje alapján Böhm György ,Korcsmáros György és Horváth Péter írta, zenéjét Dés László szerezte, a dalszövegek pedig Nemes István nevéhez fűződnek. A musical ősbemutatója még 1995-ben volt, azonban tizenhét évig sehol nem játszották Budapesten, de most Nagy Viktor rendezésében újra láthatjuk a Pesti Magyar Színház színpadán.

Sötét tónusú musical tele félelemmel, rettegéssel, ami mégis a mindenek felett álló szeretet hirdeti. Gyerekekről szól, mégis a felnőttekhez beszél. Olyan alkotás, melyet egyszer mindenkinek látni kell.

A darab története szerint a II. világháború végén járunk, a béke első pillanataiban valahol Európában.  A helyszín nincs meghatározva pontosan, de a szituációk, a leventeszervezet intézménye mégis Magyarországra utal. Egy árva kisfiú, Kuksi  (Vida Bálint/Bősz Mirkó) édesapja utolsó mondatát mormogja maga elé: „Nem szabad félni!” és közben retteg. Az Állami Javítóintézetet szétbombázták. A találatot túlélt fiatal fiúk magukra hagyottan, csapatba rendeződve próbálják túlélni a szörnyű időszakot. A fiúk megtalálják és befogadják Kuksit is. Időközben találkoznak egy másik gyereksereggel. Az első viszály után rájönnek, hogy csak együtt maradhatnak életben. Közben a szerveződő új hadsereg és a statáriális bíróság hajszolni kezdi az árvává vált gyerekeket, akiket egyszerűen csavargónak neveznek. A két gyerekcsapat vezetője, Hosszú (Pavletits Béla) és Suhanc (Mahó Andrea) között egyre szorosabb kapcsolat alakul ki.

Vándorlásuk közben találnak egy elhagyatottnak tűnő kastélyt, ahol valójában  Simon Péter (Reviczky Gábor), egykori karmester és zeneszerző lakik. A gyerekek és a ház ura között valódi bizalom és kötődés alakul ki, és Simon Péter megtanítja őket a zene fontosságára, szeretetére és ezen keresztül az összetartozás és elfogadás érzésére. Azonban a többi felnőtt üldözni kezdik a gyerekeket és fegyverrel indulnak ellenük. A kis csapat ellenáll, a harc sikeres, a történet azonban mégis tragikus véget ér.

Az előadás legtöbb szerepében a Pesti Magyar Színiakadémia növendékeit és a Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskola tanulóit láthatjuk, akik mindannyian kiváló teljesítményt nyújtanak.  Fiatal koruk ellenére igazi profizmussal, fegyelemmel, nagy átéléssel játsszák szerepeiket, olyannyira, hogy szerintem a főszerepeket, így Hosszú és Suhanc alakítását is, bátran lehetett volna bízni valamelyik tehetséges színészpalántára. Bár természetesen Pavletits Béla, Mahó Andrea és a Ficsúr szerepében látható Ágoston Péter kiváló színészek, és a mostani alakításuk is remek. Mahó Andreát remek érzés látni, ahogyan a nemét megtagadó, lányságát titkoló, sérült kamaszból átalakul a darab végére múltjával megbékélő, a jövő felé tekintő, gondoskodó, fiatal nővé.

Pavletits Béla pedig olyan intenzitással képes átélni szerepét, mely  magával ragadja a teljes nézőteret is. Játéka olyannyira hiteles, hogy ha ránézünk, valóban egy nagy tettekre képes, egy gyerekcsapat életéért felelős, vezérré avanzsált kamaszfiút látunk, nem egy szerepét játszó színészt.

Reviczky Gábor alakításában Simon Péter maga a nagybetűs humanista. Az örök művész, akinek tehetségénél csak a szíve nagyobb. Alakja Babits Mihályt idézi meg. Ő is sokáig azt hitte, a művész élhet csak a művészetért, elmenekülhet a maga elefántcsont tornyába, azonban a háború minden tornyot ledönt, s rá kellett jönnie, hogy erkölcsi kötelessége kiállni az igazság, az emberség mellett, mert ugye „vétkesek közt cinkos aki néma”.  Simon Péter is ilyen művész, aki elmenekül a kastélyába a háború borzalmai elől, de az mégis megtalálja őt. Majd végül a gyermekcsapat döbbenti rá arra, hogy nem dughatja tovább homokba a fejét, ki kell állnia az igazság, a szeretet, a béke mellett. Ő lesz az „ember az embertelenségben”. Reviczky Gáborra pedig tökéletesen illik ez a szerep.

A díszletezés végig illeszkedik a történet baljós, komor hangulatához. Minden fekete és szürke, a hideg, a nyomor és az otthontalanság érzetét árasztja, szinte a bőrünkön érezzük általa a gyermekek kitaszítottságát. A színpadképeket ötletesen egy forgószínpadon elhelyezett erődszerű építmény határozza meg, mely a cselekmény színhelyeit jelképezi, változtatja, és vele a mozgás, a vándorlás is jól érzékeltethető. A rideg hangulatot egyedül a kastély belső képe töri meg, mely meleg barna és vörös színeivel otthonosságot és békét áraszt, ellenpontozva a sötét és hideg kinti világot. A díszletezés Csík György munkáját dicséri.

A komor, baljós hangulat és történet feszültségét végig a zene az, ami oldja. Dés László gyönyörű dallamai tartják fent végig a reményt, hogy talán meg nem veszett ki minden szeretet és emberség a világból. A darab üzenete is ezt erősíti: a zene által a világ is szebbé és jobbá válik.

A Valahol Európában musicalt legalább egyszer mindenkinek látnia kell, mert magáról az emberről szól. Az emberről, aki olykor elfelejt ember lenni, elfejti megvédeni a gyengébbeket, elfejti a gyermekeket és elfejt szeretni. S talán valóban a zene az, mely felidézi bennünk azokat az érzéseket, amelyek ösztönlényből emberré tesznek. Ráadásul soha nem volt még ennyire aktuális a darab, mint a mostani világpolitikai helyzetben, amikor hontalan gyermekek csapatai vándorolnak Európa szerte.

A musical előadásairól további információ a Pesti Magyar Színház honlapján érhető el!